Szatmári Újság, 1918. július (2. évfolyam, 155-180. szám)

1918-07-02 / 155. szám

2-ík uidal. Szatmári Újság Szatmár, 1918. julius 1. nem hivatalosan képviselteti magát. Napiren­den egy angol emlékirat van a békekötés utáni intézkedésekről és a szövetségesek közti kereskedelmi szerződésről — Az ellenzék nem vesz részt a választójog vitájában ? Budapestről jelen­tik: A képviselőház holnaptól kezdve napi nyolc órás ülésekben fogja tárgyalni a vá­lasztójogi reformot, a melynek ietárgyalását nyolc-tiz napra tervezték, de úgy látszik, rö- videseob lesz a tárgyalás, mert az ellenzék nem szándékozik résztvenni a választójogi javaslat részletes vitájában. Az ellenzéki pár­tok valószínűleg csak elvi deklarációt tesznek és a további tárgyalásokban nem vesznek részt, mert úgy sincs kilátásuk arra, hogy álláspontjukat érvényesítsék. Az elvi dekla­rációt valószínűleg Apponyi Alber/ gróf fog­ja megtenni. Ez esetben a vita valószínűleg rövid lesz. — A bécsi közös minisztertanács. Bécsből jelentik: A magyar és az osztrák miniszterek közötti tárgyalások alapja a Né-, metországgal megújítandó kereskedelmi és gazdasági szerződés volt. Hír szerint a ve­zérelvek tekintetében létrejött a megállapo­dás. A magyar kormány tagjai a tárgyalá­sok során elsősorban a magyar államiság kidomboritására és a magyar gazdasági ér­dekek megóvására helyezték a fősulyt. A magyar kormány tagjai hétfőn délután visz- szautaztak Budapestre. — A kancellár a főhadiszálláson. Berlinből jelentik: A kancellár a német fő­hadiszállásra utazott, ahol az általános poli­tikai kérdéseket tárgyalja meg. A Kancellár egy hétig fog tartózkodni a főhadiszálláson. Uta­zásának célja az általános politikai helyzet megbeszélése mellett különösen az osztrák­magyar monarchiával való szövetségi tár­gyalások. — A spanyolországi epidémia Mün­chenben. Münchenből jelentik: A spanyol- országi ragályos betegség Münchenbe is be­vonult. Tegnap a müncheni püspök és né­hány papi funkcionárius is megkapta a be­tegséget, amely hányásban, lázban és er­nyedtségben nyilatkozik meg. Több ember hirtelen összeesett az utczán. Nagy zavart okozott a betegség a telefonközpontban, ahol nagyon sokan megbetegedtek. A beteg­ség az üzemekben is terjedni kezd. Aratáskor. Szatmár, julius 1. Péter-Pál napján országszerte megkez­dődött az aratás. Amilyen boldog remény­séggel néztünk még pár hét előtt is a nagy nemzeti munka elé, éppen olyan aggodalom­mal lessük most, hogy vájjon reményeink valóra válnak-e és bőséges lesz-e az isten­áldás ! rendkívüli időként élünk, még a ter­mészet is mostoha hozzánk, hol a szárazság, hol a fagy kínozta meg a vetést, nem csoda, ha félünk a csalódástól, a gyenge aratásról. A világháborúnak immár ez az ötödik évi aratása. Most négy esztendeje, 1914-ben aratáskor még ki gondolta volna, hogy már a háborúnak aratnak? És hogy a rája kö­vetkező négy évben miért fog teremni a bú­za? Hogy nem azért fog teremni, mint máskor, béke idején, hogy megéljünk belőle, hanem azért, hogy az az acélos szemű, ringó arany kalász mind megannyi mesebeli villogó acélkarddá változzék a pengő kasza alatt és megoltalmazzon minket is, szövetsé­geseinket is az ellenségnek azzal a tervével, azzal az immárom hiába való üres hiú re­ménységével szemben, hogy valaha is kié­heztet bennünket. Nohát, négy-öt évvel ezelőtt még nem beszélt, nem is álmodott erről senkisem. Magyar legények és leányok vidáman dalolva vonultak ki Péter-Pál napján a bú­zaföldre és boldogan fogtak hozzá az ara­táshoz. Esztendő múltán már beh kveés férfi vágta a rendet a földeken széles e hazában. Asszonyok fogták marokra a kaszát, azok aratlak: és azok aratnak azóta is. Azok szán­tottak, vetettek, boronáltak, nem egy helyütt még az ekét is azok húzták a hiányzó ló helyett. Derék, dolgos kezű, kötelességtudó magyar asszonyok, szivük edzett acél, mint a kasza pengéje, amit kezükbe fogtak és mint a kard, amit hős férjük, uraik, fiaik forgatnak diadalmasan kint, messze túl a ; határainkon. Hős magyar férfiak, hős ma­gyar asszonyok. Nem maradhat el Isten ál­dása erről a hazáról, amelyiknek ilyen népe van. Az ara'ási időben fogjunk össze ma­gyarok mindannyian, hogy fegyverrel és ka­szával a kezünkben megvédjük hazánkat és kivívjuk a diadalmas békét, amelyért buzgó imádság epedez milliók ajakán. Viccel a telefonközpont. Szatmár, jul. 1 A szatmári telefonközpont, úgy látszik, egészen kényelmesnek találta azt a kétség­beejtő állapotot, amikor napokig szünetelt a telefonforgalom, az állami beszélgetéseket kivéve. Most már felszabadult a telefon a megbénító nyomás alól, a szatmári központ áronban gondoskodik róla, hogy a Szatmári Újság most se jusson hozzá a telefonhoz. Hétfőn éjszaka féltizenegy tájban fölhívtuk a szatmári telefonközpontot és kértük, a bu­dapesti tudósítónk telefonszámát. Ahoz nem fér kétség, hogy a központ nem vette tudo­másul a bemondott budapesti telefonszámot, mert még utána megkérdezte a kelletlen hang: — Kinek kell ? — A Szatmári Újság szerkesztőségének, 455 nek. A központ elhallgatott. Halk zörgés jelezte, hogy végzett velünk. Nyugodtan vár­tunk egy jó félórát. Akkor érdeklődtünk, hogy nem lehetne-e már kapcsolni Buda­pestet? Ugyanaz a kelletlen hang válaszolt a központból: — Becsengetünk, ha itt lesz Budapest. Megint vártunk egy jó ideig. Az idő már féltizenkettőre 'járt. Fölhívtuk a telefon- központot és ismét kértük Budapestet. A központ hangja valamivel barátságosabban szólalt meg: — A Szamos van ott? — Nem kérem, a Szatmári Újság. — Becsengetünk, ha itt lesz. Jó. Vártunk. Nem mondhatjuk, hogy türelmesen. A mi óránkon már pár perccel elmúlt háromnegyed 12. Újra fölhívtuk a telefonközpontot. — Aranyos nagysád, ha lehet, kegyes­kedjék már fölhívni nekünk Budapestet? — fogtuk könyörgésre a dolgot. Es kétségbeesett esdeklésünk csakugyan meg is hatotta a központot . . . Már hozta is. De nem Budapestet. Oh nem. A beje­lentőt hozta, pár perccel éjfél előtt, mondván: — Tessék a bejelentőtől kérni! Tényleg megszólalt a központból egy másik hang: — Bejelentő !... Bemondtuk mégegyszer a pesti számot. És azt is, hogy már féltizenegy tájban föl­vette tőlünk az előjegyzést egy másik tele- fonosnagysád, aki mostanáig biztatott, áltat- gatott bennünket, hogy becsenget, ha itt lesz Budapest. Aztán megint fölvettük a kagylót és megkérdeztük: — Hány óra van, kérem? — Öt perc hijja a 12-nek. Csend. Egy kicsit csodálkoztunk, mert eddig egy esetben sem fordult elő, hogy éjjel 9 óra után a központ a bejelentőhöz utasított volna bennünket. Most történt először, hogy éjfél­tájon megismerkedtünk a bejelentővel is. Kisidő múlva a központ szól: — Hát kérem, nem jelentkezik Buda­pest. Nem tudjuk fölcsengetni. Tán nincs áram . .. összeszedtük minden esdeklő erőnket és esdekeltünk a központnak, hogy hozza be valahogy Budapestet, kérjej meg Debrecent, hogy csengesse ő is azt a Budapestet. — Hiába — volt a válasz a központ­ból. Budapest elment. Azt mondta 12 óra van, már nem kapcsol. ~ De kérem, drága nagysád, mi úgy tudjuk, hogy a pesti központban nincs éjfél­kor záróra, mint Szatmáron. — Hát nem tudom. — Nem jelentke­zik nincs áram — A Bahnhof is sze­retne még beszélni, annak sem tudjuk be­hozni. Beledörög egy férfihang is a telefonba: — Elég baj az kérem... — A Szamos sem tudott beszélni, ké­rem? — kérdeztük. — Az éppen most beszélt — szólotta központ. Ezzel a közpottal való diskurzusunk megszakadt. — Tizenkét óra van — búcsúzott tö­lünk a központ és sietett haza. Mi pedig a budapesti tudósítónk tele­fonjelentései helyett kénytelenek voltunk megírni ezt az eléggé érdekes kis esetet, hogy igazoljuk magunkat közönségünk előtt. Nem vagyunk barátja a kellemetlenkedésnek, de már igazán tűrhetetlen az a kelletlen bá­násmód, amelyet velünk szemben tanúsít » szatmári telefon és távirda, laptársunk javá­ra. A minap a távírdával jártunk úgy, hogy 12 óra tájban bejelentette telefonon: „A ve­zérkari jelentések itt vannak, de nem kéz­besíthetjük ki csak holnap, mert nincs idő lemásolni. A jelentéseket mégis megszerez­tük közönségünknek, leírtuk a távírdában mi magunk és ugyanakkor azt a nem ke- vésbbé érdekes tapasztalatot szereztük, hogy laptársunknak készséggel kikézbesitették ugyanazt a távirati jelentést a 12 órai zár­óra után is, félegykor. A miniszterelnökség sajtóosztálya éa fővárosi tudósítónk nem a magunk szóra­koztatására küldik nekünk tudósításaikat, hanem nagy közönség informálása végett, amely feladatra a Szatmári Újság hivatva van 6 amely feladatnak teljesítése kötelessé­günk. Nagyon sajnáljuk, hogy a szatmári telefonközpont és a távirda nem tudván fel­fogni és megérteni ennek a föladatnak és kötelességnek a jelentőségét, kénytelenek

Next

/
Oldalképek
Tartalom