A Szatmári Országos Tűzoltó Kongresszus Lapja, 1908 (1-2. szám)
1908-08-14 / 1. szám
A SZATMÁRI ORSZÁGOS TŰZOLTÓ KONGRESSZUS LAPJA. Felhőkből, mint hozza kény, Sújt a fény. lm, harang szól. Mily zavar! Ez vihar! Vérben áll Az ég boltja; így nem éget napsugár! Nép csoportja Felkiált : „lm a láng!“ S a tűzoszlop fellobogva Tovanyulik füstgomolyba ; Vihar szárnya elsodorja S forr, miként kohóba’, lángja, Deszkahalmaz hull rakásra, Boskad ajtó, csörren ablak, Sir a gyermek, anyja jajgat, Utat állat Nem találhat; Fut, rohan, kit hord a lába, Fényre gyűl az éj homálya. Kézről-kézre hosszú sorba’ Szertehordva Száll a veder ivalakbá, Messze fecscsen viz patakja. Majd vihar jő, vészt suhogva. Lángra vágyik s felleli, Száraz kévékhez viszi, Télt kamrákba hull zizegve, Mindent, mit lél, elseperve Es mikéntha föld hatalmát Elragadná hirtelen. A magasban ott terem Nő az ár! Vége már, Vége már a szép reménynek Tétlen’ nézi, mint enyésznek Művei, a föld fa. A tanya Földig égé Zord vihar fú gyászhelyére. Odvas, puszta ablakában Fémek élnek S a felhők rajt’ átalnéznek Komoran. Birtokát Sírba ásva, Bomba’ látja A halandó. Bus lakát Elhagyva messze tájra indul Egy édes vigasza maradt: Hogy, bár kifosztó, tűz hatalma, Meg van családja minden tagja S nem roskad a csapás alatt... Fordította: Szabados Ede. Tisztelt Szerkesztő Ur! Midőn ma az ön felszólítását vettem, hogy a szatmári tűzoltó kongresszus alkalmával kiadandó alkalmi lap számára valami tűzoltói cikket Írjak, a régi jobb időkből eszembe jutott egy vezető férfiunk — a mai tűzrendészeti állapotok alapvető munkásaink egyik jelesének intelme, melyet mintegy 20—25 esztendővel ezelőtt hozzám, mint a tűzoltó intézmény iránt lelkesülő fiatal bajtárshoz intézett. Ha talán ezen intelemre való visszaemlékezés nem is egészen szakdolog, de mikor ily országos gyűlésünk alkalmával bajtársaink kezébe »alkalmi lapot« adunk, véleményem szerint nem végzek felesleges munkát, ha bajtársaim figyelmét a sajtó ezen alkalmi termékében hívom fel elhunyt jelesünk intelmére, mely intézményünknek épen a sajtó terén való fejlesztésére irányul. Ugyanis az országos tűzoltó szövetség volt alelnök'e (Cziráky gróf elnöksége alatt) Follmann Alajos kir. táblai biró a budapesti önk. tűzoltó testület egykori parancsnoka egy alkalommal igy szólt hozzám : — Pali öcsém! Bizonyára tudod, hogy a közfelfogás a sajtót egyik nagy hatalomnak tartja. Igyekezzetek tehát arra, hogy a tűzoltó intézménynek és általába a tűzrendészetnek nemcsak a helyi társadalom egyeseit s a hatóságok támogatását nyerjétek m§jj otthon szükebb hazátok határain belül, hanem törekedjetek arra is, hogy a sajtó jóakarattal s minél sűrűbben foglalkozzék a tűzoltó intézmény mozgalmaival, hogy igy a nép minden rétegébe eljusson annak ismerete s ébredjenek ama öntudatra, hogy az kizárólag az ő vagyoni érdekeinek védelmére nélkülözhetlen közigazgatási szerv, mely nemzetgazdasági feladatot old meg. Én megfogadtam a tanácsot, melyet úgy látszik sokan gyakoroltunk, mert az akkori tapasztalat csakugyan igazolta, hogy ezen elv követése üdvös eredményeket szült. Tényleg úgy a vidéki, mint a napi lapok hasábjain igen sűrűn lehetett a tűzoltóság mozgalmairól olvasni, melynek folyománya az lön, hogy az olvasó közönség tájékozással bírt intézményünk bclscci -.-üc^órő^ fí-sr&Tv,: működéséről s egyéb kisebb-nagycbb mozgalmairól. Ebből folyólag aztán széles rétegben megnyertük a társadalom és hatóságok rokonszenvét, áldozatkészségét és működő csapataink szaporodását. Az intézmény virágzott és a testületi szellem ápolása örvendetes fejlődést mutatott, melynek elérésében a sajtó jelentékeny tényező volt. De persze az idők, viszonyok s körülmények változtak. A sajtó — főleg a napi sajtó — a humanizmus katonáinak — a tűzoltóknak — közérdekű szolgálataival ma már nem tartja érdemesnek sűrűn foglalkozni, hanem megtöltötték, sőt napjainkban inkább, mint valaha megtöltik rendőri, gyilkossági, rablási, vere- kedési s egyébb szenzációs hírekkel. Holott, ha nemcsak a tűzoltó egyesületek, hanem más hasznos és szép célú testületek és tömörületek tevékenységével foglalkoznának behatóbban és az ország minden részére kiterjedőleg, akkor nem a szociálista vagy más beteges hajlamot mozdítanának elő, hanem a nemzeteket erősítő, a kultúrát fejlesztő, a szivet, lelket nemesitő testületi szellemet ápolnák, mely a hazafias sajtónak elsőrendű feladta, s melynek oly szép példáit látjuk a fejlődöttebb nyugati államokban. Elvitázhatlan tény ugyanis, hogy Németország már kulturális fejlettségét, erejét és sok más kedvező viszonyait nagy mértékben azon testületi tevékenységnek köszönheti, mely ott a számtalan »Fest«-ok, »Bund«-ok, »Verein«-ok részéről s ezeknek a napi sajtó által való is- tápolásában folyton megnyilatkozik. Kétségtelen joggal kiálltott a németek büszke császárja a Zeppelin léghajó minapi pusztulás után, hogy »Ne csüggedjen! Németország legelői jár a világban.« Belátta az imént panaszolt sajtóközönyt a most működő országos szövetség elnöksége is. És legjobb szándékkal igyekezett a napi sajtót a tűzoltó intézmény s a szövetség pártolására megnyerni. De az átváltozott szellem — amely a napi sajtót uralja, — gátat vetett az orsz. szöv. elnökség nemes igyekezetének,, amennyiben a hozott pénzbeli áldozat dacára sem foglalkozott egyik lap sem az elnökségnek a hazai tűzrendészet fejlesztését célzó időszaki munkálkodásának ismertetésével. így tehát be kellett érnünk a szaksajtó szükebb körű hírszolgálatával, mely alig terjed túl bajtársaink körén, sőt sajnos ott is szórványosabban olvassák a szaklapot, mint a napi sajtó termékeit. Ennélfogva a jelen alkalmi lap hasábját használom fel arra, hogy bajtársaink előtt boldogult Follmann alelnök intelmét ezúttal felújítsam, a tűzoltó intézmény iránt hevülő szivem egész melegével buzdiva őket, hogy amennyire saját tehetségük, összeköttetésük, vagy más módjuktól telik, igyekezzenek első sorban falujuk, városuk, megyéjük területén a helyi sajtót informálni minden érdemesebb testületi tevékenységről. Ha pedig fontosabb mozzanat adná elő magát, a fővárosi lapoknál is törekedjünk kieszközölni a hirülvevést, illetőleg hírül adást oly irányban, hogy a nagy közönség szimpátiáját megnyerjék és a sajtó utján azt működésük szférájába személyszerint vagy áldozatkészségükkel bevonják. Ha ekként sikerül feladatukat megoldani, épen oly elismerésre méltó munkát végeznek,, mintha egy kritikus tűzet helyes taktikai fellépéssel eredményesen oltanak el. Fel tehát kedves bajtársak a tűzoltó intézmény iránti lelkesedés tüzének — gyújtogatására, kitartó élesztésére! Vida Pál orsz. szöv. előadó. ‘Wűsefté in (ő£ls%>. \tsátoíf el a tűzet, mety /tárt tesz jfféi javaitoffFan, ele ygujtsátoff táncra sziveteffFen a fetf/esedés tűzet minden nemesért, (fűz néfffüf a szia £ e9if ffusdaraff, a tefffesedés ad esa annaff étetet. ' Szent táng az, metig fi évit titeffet a nemes mun ff át an, /fade) foFc. n °SJ° nízzef a tűzet! az magasan sziveteffffen. f/fliffig fJiáiohj. Tarka képek — igaz érzések. Irta: BODNÁR GÁSPÁR. Istennek dicsőség, egymásnak segítség... jelszót irta a tűzoltóság zászlajára. Bölcs gondolat, régi, agg tapasztalat és igy mindenkép méltó életrendszer is. Hiszen a tűzoltók jól tudják és sokszor érezték, hogy — Ahol legközelebb a veszély, ott leggyorsabb az Isten segítsége. * * * Gyermekkoromtól mindig rajongó szeretettel csüggtem a tűzoltóságon. Talán kezdetben azért, mert porladozó jó édes apám is — okleveles tűzoltó volt. Pesten volt hatheti tanfolyamon. Onnan hozta — az oklevelet. Ez az ember, ami jó apánk ezermester volt, mindenre ráért. A beregszászi önkéntes tűzoltók egyletében is dolgozott. Talán többet, mint tiz más. De a parádés ruhákat nem szerette. Azt tartotta, hogy a tűzoltónak dolgozni és nem
