Szatmári Napló, 1905. január (2. évfolyam, 1-25. szám)

1905-01-28 / 23. szám

1905. január 28. tatta Vörös államtitkárt, aki tudvale­vőleg tegnap Aradon is elbukott. Balassagyarmaton ; Zichy Vladi­mir aratott győzelmet Degenfetd Lajos gróffal, a nagybátyjával szemben. Nógrdd : Kálosi József kpt Fülek: Jankovics László, kp. Ilyefalva: Brázay Zoltán, kp. Nagyszéchény: Majláth Géza. d. Losoncz: Molnár Albert, np. Újbánya : Wiihenmayer Nán­dor kp. Mohács: Ferdinándy Gyula kp. Nagyigmánd: Kálmán Rudolf kp. Sz.-Udvarhely: Kállay Tamás kp. Nagyajta: Ferenczy Géza. kp. Ujsztanna: Neubauer Nándor, fp. Ipolyság: Ivánka Oszkár, np, D.-Szerdahely: Bartai Ferencz kpárti. Németujvár: S. Semadam Sán­dor. Sárváros: Förster Ottó. np. Győrfügged: Szabó István np. Mezőség: gr. Bethlen István fp. Mezöcsáth: Kubik Béla. kp. Gernyeszeg: Désy Zoltán fp. Ákosfalva: Makkay Zsiga kp. F.-Nyárád: Gál Sánoor kp. Pinczehely\ Rátkay László kp. Magyaróvár: Hilfbetn Sándor np. Tét: Pogány Lajos kp. Ezenkívül megválasztották Kerese György kp. Daróczy Pállal a Ház volt jegyzőjével szemben. HIRE K. Télen. Ne sírassálok a természetet, Bár koronája, éke elveszett! Csak álom ez, mely el fog tűnni mind, Életre kél fa és virág megint. Az istenség nem ad örök halált, Életre ébred ismét a világ. Az áldó napnak forró sugarán Kihajt a fii a temető porán. A föltámadást hiszem én nagyon, Szivünk megdobban ujra egy napon. Mert nem lehet, hogy a ki szenvedett, Ne leljen soha könyörületet. Kérni Krírnl//. Az állami alkalmazottak íakpénze. A pénzügyminiszter a pénzügyi kormány alárendelt hatóságaihoz kör­rendeletét intézett az áthelyezés foly­tán természetbeni lakásukat elvesztő állami alkalmazottak lakpénzének utal­ványozása tárgyában. A minisztertanács — mondja a körrendelet — határozatiig kimon­dotta, hogy mindazokban az esetek­ben, midőn természetbeni lakás élve­zetében állott állami * tisztviselő, al­tiszt, vagy szolga oly helyre helyez­tetik át, a hol részére lakpénz fog utalványoztatni, a lakpénz az 1893. évi IV. t.-cz. értelmében az áthelye­zési rendelet keltét követő hó első napjától utalvánvozandó. Az esetben pedig, ha az áthelyezett tisztviselő, altiszt vagy szolga — hacsak hivata­SZATMÁRl NAPLÓ los viszonyok nem akadályozzák uj állomásyelyének elfoglalásában — uj állomáshelyét az áthelyezési rendelet keltét követő hó első napjáig nem foglalja el, a lakpénz az állás tény­leges elfoglalásának napját követő hó | első napjától kezdve teendő folyóvá. _ — Á thelyezés. Ez a hir ugyan nem j fog megjeleni a hivatalos lapban, de bízo- ; nyosak lehettünk abban, hogy Szatináror szenzácziós áthelyezésről fog érkezni, leg­közelebb értesítés. Az áthelyezés nem sze­mélyre vonatkozik, hanem egy fogalomra, vagy mondjuk úgy, hogy arra a bizonyos gyorsvonatra, a melyet a kegyelmes ur olyan végtelen kegy gyanánt adományozott { „szeretett“ választóinak. A súlyos esetről- ről — el lehetünk készülve — nemsokára j értesülni fogunk, mert a miniszter ur ne­mes boszuját más képen úgy sem töltheti ki csúfos bukása miatt, minthogy hidegen | és ridegen megírja, hogy a gyorsvonatot, kevés utas mián a gyergyószentmiklósi ha- j vasok közé helyezi át. Az áthelyezés mély fájdalmunkra fog ugyan szolgálni, de vi­gasztaljon bennünket az a tudat, hogy a . kegyelmes ur öklével az asztalra csapva ! igy kiált fel: — Adtam nekik 1 Oh édes ez a boszu! — Hányszor jelenjék meg egy hirdetés ? Erre a kérdésre egy előadásában a következőképpen felelt Wiedemann dr., az erfurti kereskedelmi kamara titkára: „Legalább hétszer. Mert, először elsiklik az olvasó szeme fölötte, másodszor már meg­jegyzi magának, harmadszor el is olvassa, de még nem gondol rája, negyedszer már gondolkodik felette, az ötödszöri megjelenés­nél beszél az asszonynyal, a hatodiknál meg akarja próbálni s végül a hetediknél már vásárol.“ — Ez a felelet bár tréfás hangú, de mégis igaz. Nálunk Magyarországon, ha valamely hirdetés egyszeri közzététele nem jár eredménynyel, ez már kedvét veszi a hirdetőnek. Hirdetés pedig csak akkor hozza meg gyümölcsét, ha az állandóan az olvasó szeme előtt van, mig fel nem kelti annak figyelmét, érdeklődését, mig úgyszólván jó ismerőse nem lesz. — A passzpartu. A tegnapi válasz táson történt, hogy a Deák-téren nagyon so­kan tülekedtek előre, A katonaság nem engedte az embereket. Egy csendőr végre igy kiáltott fel: — Csak az jöhet be, akinek passz- partuja van. Mire egy müveit ur igy felelt: — Itt a paszpertii. — Elmentek a lengyel bakák. Tegnap, a választás napján szürke parolis, jámbor pólyák katonák állot­ták el a szatmári polgárok útját. A lengyelek ügyeltek a rendre, a mi ugyan példás volt. Egy század dra- gonyos is táborozott a Deáktéren s várta a jelt hogy mikor kell a nép közé lovagolni. De csak vártak . . . I vártak . . . Ma, miután úgy a po- lyákok, mint a dragonsok jöttek, láttak és az ellenzék győzött, útra keltek a fatornyos hazájokba. — Árvíz elleni védekezés. A föld- mivelésiigyi miniszter leiratot intézett Szat- már az árvíz ellen való város védekezés ügyében. A leirat figyelmeztet, hogy a hatóságok és az érdekeltek még most, ideje­korán gondoskodjanak a gátak és egyéb védelmi eszközök létesítéséről, nehogy a hirtelen beállható olvadás és az azzal járó árvíz készületlenül, védtelenül taiálja az ájréri érdekelteket. Koplaló színészek. A „Szinyérváral- jában olvassuk ezta nehány sort: Színészeink, kik Asztalos V. Nándor színigazgató vezetése alatt igyekeztek tőlünk a tél unalmait el­kergetni, elmentek. Azaz hogy csak elmentek volna, ha lett volna mivel. Thália papjai és 4 papnői szükségbe jutottak. Annyira agyon­szerettük őket, hogy nem tudnak tőlünk megválni. A társulat négy tagja itt tengeti még jobb sorsra méltó életét, hogy az úti­költséget összevasalja. Szegény kultúra! Nem tudjuk, a papjaid gyarlók-e, vagy a hívek, vagy mind a kettő. Adósság a betyár világból. A vármegye egyik neves ügyvédjéhez a napokban őszbecsavarodott magyar köszöntött be. Illedelmesen mondotta : — Adj’ Isten jónapot! — Fogadj Isten ; no mi járatban van kigyei med ? — Tekintetes uram, különös sorom van nekem. — No, micsoda, csak kivele ! — Hát tekintetes uraim, valamikor régen szegény legény voltam jó magam is, akkoriban mikor erre felé még betyárlovak ugták a port. Aztán egyszer csak, ha jól emlékszem, 68-ban kijött a hire a pusztára, hogy az országgyűlés százezer pengő költ­séget szavazott meg a kormánynak az alföldi betyárok kipusztitására. Sokan voltak a betyárok, aztán sok költség kellet. Csak­ugyan el is fogtak bennünket, én is leültem vagy 8 esztendőt. — No és aztán. Az ősz embert köhintett egyet és úgy folytatta : — Hát utóbb meg nazarénus lettem. Aztán leakarom róni az adósságomat. El­hoztam a pénzt, szépen megkéröm a tekintetes urat, juttassa el illő helyre. — De hát micsoda adósságról beszél kigyelmed ? — Hát tudja az ur, ki akartam számí­tani, mennyi esik abból a betyárpusztitó költségből én rám, de rövid volt hozzá az eszem. Számítsa ki a tekintetes ur, itt a zsebbe a pénz, hadd rovom le az adós­ságomat, aztán illendőképpen megfizetem a tekintetes ur fáradságát. IRODALOM. A „Zenélő Magyarország“ zongora zenemüfolyóirat 1905 évi XII. évfolyamú 2. füzete a következő zenetartalommal jelent meg : I. Schubert Ferencz „A vándor“ — Der Wanderer — rniidal, magyar szövege Győry Margittól. II. Weiss Vilmos „Havasi rózsa“ — Edelweiss — polka-mazukra. Előfizetési ára : egész évre — 24 füzetben 250 zeneoldalra — 12. Mutatványszámot ingyen küld a „Zenélő Magyarország. Budapest. Vili. József-körut 22 24. TÖRVÉNYSZÉK. * Es most pukkadjon bíró ur: A járás­bíróság egy kisebb pört tárgyalt. A bíró előszó- litja a vádlottat, hogy kihallgassa az általános kér­désekre. — Mi a neve ? — Hunyadi Jakab. — Azelőtt hogy hívták ? — Hasennuss Jakabnak, — Hová való születésit ? — Negyváradra. — Mi a foglalkozása ? — Azelőtt gépügynők voltam, most pedig | ószeres vagyos. — Mi a vallása ? — És most pukkadjon a biró ur, Római : katolikus vagyok. A biró ezért a megegyzésért a vádlottat tiz korona rendbírsággal sújtotta. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Balassa Sándor.

Next

/
Oldalképek
Tartalom