Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2020. nyár (6. évfolyam, 2. szám)

Tanulmány, recenzió, kritika

olyan sárga Kogutowicz Manó térképe is, mint a sárgarigó.

Vármegyékből font babérkoszorúm helyett gerenda, csalán verte rom, szúrós koromszag, mintha a tüzet tegnapelőtt oltották volna el, akkor még ez a lapos Pancsova nem a benzin gyúlékony városa, míg Belgrád hozta rá a háborút, a honvédek meghalni jártak ott.

Mit az Al-Duna kapuja lezárt, csak ingerelt, hogy verjék le a zárt, egymás nyomába lépve taposott, s már a Kárpátok ölében lakott, megtelepült, de mint felhők raja mindig elszállt fölüle a haza, és menekült, de nem tudta, hová, volt, akinek nem is volt már odább.

Vérzett a hó, máig sincs irgalom, színt váltott a Siculicidium, áldozatnak kijár a büntetés, míg Fogadjisten vagy Istensegíts földjeit szántják, míg hajlékait lakják, az anyaország hazahív a peremére, mint valamikor, így lett Madéfalvából Trianon.

Másik ország közepére került, hogy majd a szomszédságban elmerül, de a bajban jelenné vált a múlt, amit háromszáz év alatt tanult túlélővé nevelte akkor is, ha örvényből égbe kapaszkodik, de ha a föld erejétől feszül, nem fél Istenen kívül semmitől.

Visszatér boldog fiatalkorom, piros tetőit őrzi a torony, a gémeskút, öreg pásztorkirály, nem látszik, mégis itt delel a nyáj,