Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2020. nyár (6. évfolyam, 2. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
egy költő adhat ebben a nehezen értelmezhető korban. Életművét összegyűjtő könyveiben (Összegyűjtött versek, III., 2013) Ágh István ünnepelt klasszikusként fogja egybe a tisztességre oly igen áhítozó versvilágát. Ráérezve az állandóra a változóban. Remélve más sorsot, talán megkeseredett mondatok nélküli életet az unokáknak és unokáink unokáinak. Nemzet és egyén így ér össze, felelősséggel átfogva az elkövetkező nemzedékeket. Utóbbi köteteit olvasva meggyőződéssel tehettem fel a kérdést: zavartalanul egybelátni teljes életét hány embernek adatik meg manapság? Felidézni kölyökkutyakori önarcképét, vállalni felnőtt önmagát, és összegezni kései érettségét? Ágh István verseiben olyan ember arca tűnik elő, aki meri élete minden percét külön-külön vállalva felmutatni — és ebből összegyűjtött verseiben nem torzkép, magyarázkodás, hanem hiteles életút, hihető harmónia sugárzik. A harc mezején 1956-ban eltiporták a nemzeti és személyes szabadságot, majd a szabadulás helyett a globalizációt kiszolgáló multikulturális támadás évezredes értékeket veszélyeztet. A valahai bölcsész túlélésének ára: végig kellett szenvednie, hogy a falvak kiüresedtek, a városok menekülttáborrá duzzadtak, a nemzedékek elszakadtak egymástól, és veszélybe került a családi összetartozás rendje. Ágh István versei ezzel szemben a pusztulás, az útvesztők és árulások ellenében a nemzeti lét féltésének érzékeny megszólalásai, az emberi méltóság világítótornyai. * * * Az utóbbi években sűrűsödtek a hatvanas évektől gyűlő kétségek, kétségbeesések, és ellenükben az élni akarás reménye mellett az értelmes egészre ráérző — vagy legalábbis rákérdező - gondolatok. Hogyan és miért? Ezt éli költészetében személyes sorsáról beszélve Ágh István. Fiatalok voltunk. Ágh István a budai Vigadóban alakított Népművelési Intézet könyvtárosa. A környéken, egy presszóban találkoztunk. Kezembe adta, olvasom gépiratban a Harangsző a tengerészért című oratóriumát. Éreztem, remekmű van a kezeim között. És csodálkoztam, hogy más, nagyobb folyóiratok miért nem csaptak le a műre. „Darabjaiban szívesen közölnék. De egy fiatal költőtől ilyen hosszú verset egészben egyik sem vállalja”. Én leközlöm egészben, a Napjainkban. Mert ez csak így élő remek. Feledy Gyula utóbb tizenkét rajzot készített hozzá. És csoda történt, a vers körül egy egész kötet jegecesedett: Rézerdő címmel. Meghatározóan nagy kötete a magyar lírának. Egyszerre egy világkorszak-váltás, egy emberi bizonytalanná válás, személyes költői önkeresés és egyben egy egyedi szövegalakítási módozat. Összeforrva. A létezés csalimeséje. És aki kezében tartotta, a kritikus éppen akkor mindezt magában hasonlóképpen élte meg. Más életrajzzal, távol a költő személyiségétől, mégis ráismerve: ebben a kötetben fordul egyet a világ. Hagyományos sok évezredes folyamatosság szakadt meg, maradt magára az ember, a világ azóta sem tudja kiheverni ezt a rászakadt bizonytalanságérzetet. A mi költészetünkben mindezt a Rézerdő rögzítette a legmagasabb költői megoldás színvonalán. Ezt azóta sokszor, sok helyen meg is írtam. És ettől fogva mindegyik újabb Ágh István-kötetet azzal a kérdéssel veszem kezembe: talált-e hasonlóan maradandó pillanatra általa Ágh István a maga értékes, nagyszerű költészetében? És most, 81. születésnapom reggelén végre elkezdtem olvasni a költő 80 éves 41
