Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2020. nyár (6. évfolyam, 2. szám)
Tartalomjegyzék
Álomutazás a gyermekkorba Freud felfogásában a gyermekkor önálló életszakasz jól felismerhető jellegzetességekkel, ugyanakkor önállóságában is összetett entitás, egyszerre ismeret- és értékforrás. Innen eredeztethető az a sajátos élménymód, amely csakis a gyermekre jellemző, felismerése nélkül a gyermekkor (a saját is) örök titok marad a felnőttek számára. Az Egy ismerős kisfiú című Ady-vers (megjelent 1907-ben a Vér és Arany című verseskötet A halál rokona ciklusában) ennek a reflexiónak a költői megfogalmazása. Már maga a vershelyzet is freudi ihletésű: utazás a múltba, álomutazás a gyermekkorba. Az önmagát kereső költő a tudat és az emlékezet mélyrétegeiben jár, miközben tudat- és emléksíkok keverednek, ill. csúsznak egymásba. Önmegértő, önfeltáró tevékenységének megrázó momentuma a kettős szembesülés: a felnőtté gyermekkori önmagával és a gyermeké felnőttkori önmagával. Ez a tudathasadáshoz közeli állapot traumához vezet: a költő egykori önmagát, az elszalasztott lehetőségeket, a be nem teljesedett vágyakat fájlalja. A felnőtt kornak is van vesztesége: a gyermekkort, a lét ideális szakaszát siratja. Tudatosulnak benne azok az eredendően ellentmondásos vonások, amelyek meghatározók jellemének alakulásában: „Édes kölyök: beteg, merengő.” Tipikusan pszichoanalitikus verse ez Adynak, leginkább azért, mert a megismerésben és az élményszerzésben az álomnak, a freudizmus kulcsfogalmának szán fontos szerepet. Freud szerint az álom teremt rendet a lét káoszában, olyan állapot, amelyben a tudatalattiból emlékek, emlékképek idéződnek fel, ezek értelmezhetők, segítségükkel megérthetők, megfejthetők az emberi viselkedésformák. Ady versében álomképek és valóságképek keverednek egymással. A kettő közül mégis az álomképek fontosabbak, mert általuk fejtheti meg önmagát a költő: „Vénülő arcom nézi, nézi/Csodálva s könnyét ejti egyre/A szememre.” Bennük tárulkozik fel, mindaz, ami rejtett, és ami kísérteties. Bár rejtve kellene maradnia, mégis megnyílik, sajátos módon nem ébrenlétben, hanem álomban: „Az a kisfiú jár el hozzám/Mostanában, nevetve, holtan,/Aki voltam.” Az álomképben így megjelenő kisgyerek valójában a költő alteregója, elfogadása közelebb viszi gyermekkori és felnőttkori önmagához és szorongásainak feloldásához, mivel a be nem teljesedett gyermekkor és a ki nem teljesített felnőttkor egyszerre okozhat frusztráltságot: „S én gyermekként ébredek sírva/Százszor is egy babonás éjen,/Úgy, mint régen.” Az álomképek és a valóságképek szimultán megjelenítése Freud Alomfejtés című könyvének ellentétes fogalompárjára utal: a heimlichte (vagy heimischst) és unheimlichst. A heimlich az álomképekre vonatkoztatható, jelentése: ’bennfentes, otthonos, kies, ismerős, bizalmas’. Közegében egyaránt otthonosan érzik magukat az emlékképek és a fantáziaképek: „Édes kölyök: beteg, merengő,/ Körüllengi és babrálja lágyan/Szegény ágyam.” Az unheimlich jelentése: ’kietlen, kísérteties, borzongató, félelmetes, különös, ijesztő, ismerősen ismeretlen’, és egyértelműen a valóságra vonatkoztatható. A századvég válságoktól terhelt életérzésének egyik forrása az intellektuális bizonytalanság, az élet kiismerhetedensége, az egyén rádöbben arra, hogy nem tud eligazodni a tárgyi világban. Hiányérzetének egyfajta kompenzálásaként vonzódik az álomvilághoz, a gyermekkorhoz, és kifinomult érzékenység alakul ki benne a vágyott életérzések és érzelmek iránt. Freud ezt a pszichikai állapotot az „érzésminőségek iránti érzékenységének nevezi, amely negatív gyermekkori hatások interiorizációja nyomán alakul ki, állandósulva pedig meghatározó pszichikai faktorrá válhat a jellemfejlődésben. (végh) 2
