Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2020. nyár (6. évfolyam, 2. szám)

Szatmári szerzők

A könyv gondolatmenete leginkább Husserllel kezdeményez párbeszédet. Ugyanakkor azzal, hogy sokrétűen, az értelemteremtés különböző területeire is kiterjesztve tárgyalja a tapasztalat fogalmát, azt az irodalom területére is alkalmazhatóvá teszi. A könyv erre vonatkozó fejezete, szövegértelmezése jól példázza, hogy az irodalom is képes érvényes tapasztalatokat teremteni, ugyan az életeseményekhez hasonló, de azoknál mégis intenzívebb, sűrítettebb tapasztalatokkal szolgálhat.

Tengelyi könyvének gondolatmenetéből most csak a nyelvről tett észrevételeket emeljük ki. Tengelyi nyelv és tapasztalat összefüggésében Merleau-Pontyhoz kapcsolódik, aki nyelvről tett észrevételeiben a működő, eleven nyelvet veszi alapul. „A nyelvet mozgásában, áttételeivel, váltásaival, egyszóval a maga teljességében kell megragadnunk” - mondja egyik késői művében/ Azt azonban Merleau-Ponty sem állítja, hogy a nyelv képes elérni a dolgokkal való teljes egybeesést. A nyelv azzal együtt, hogy folyamatosan kimondja, megszólaltatja a Létet, mindig tartogat valami ki nem mondottat. A kifejezés tapasztalatának köztes helyzetére Merleau-Ponty a talányosán hangzó „vad értelem” kifejezést kölcsönzi. Tengelyi értelmezésében a vad értelem a nyelv magától meginduló értelemképződésének egy olyan tartományára derít fényt, amelyet a beszélő alany soha nem vonhat maradéktalanul uralma alá. Vagyis a kifejezés tapasztalata ott érhető tetten, amikor olyan mondanivaló tör felszínre, amely túlterjed a beszélő alany szándékán.

A fenti gondolatok alapján tehát nem elhamarkodott azt állítani, hogy a beszédben, a dialogikusságban működő nyelvhasználatnak is tapasztalatstruktúrája van. Maga Tengelyi is említi a párbeszédet, mint egy olyan köztes helyet, amelyben — mint az idegennel való találkozás — az értelemteremtés elindulhat.1' Ehhez hozzátehetjük: a párbeszédnek, a dialógusnak az élőbeszéd különösen eleven, intenzív formája. (Itt újra csak emlékeztethetünk Heidegger és Gadamer a nyelvet beszédként tárgyaló elgondolására.) Az élőbeszéd spontaneitása, a párbeszéd feszültsége az új, a váratlanul előretörő tapasztalatát foglalhatja magában. És ez az újdonság, váratlanság áll ellen annak, hogy a kifejezés rögzíthető, összefoglalható legyen. A nyelv ilyen tapasztalata mindig túl is mutat a nyelven, többet mond, mint ami kifejezhető, ezért mindig új mondanivaló forrása is egyben. A jelentés elhalasztódásával egy időben mindig új jelentés is képződik, azonban az újat - újra csak Tengelyi kifejezésével élve — „áramló sokértelműség” jellemzi.

Krúdy prózájára rátérve lássunk most egy olyan esetet, amelyben a „történettel társalkodó narrátori hang” egyben az értelemadás forrásává válik. Az 1906-ban megjelenti ló meg a szoknya című történetben a tipikus Krúdy-hős: a magányos, örökös változadanságban élő Rohonkay élete a lovak körül forog. Saját világa egyeden Betyár nevű lovához kötődik. A változást, az állandóságból való kimozdulást lovának eltűnése jelenti számára, amikor is unalomból (?) kénytelen megházasodni. Ez a fordulat viszont már a novella kontextusában, világképében előkészített, amennyiben a ló és az asszony egymás felőli értelmezését mozgósítja. A narrátor a bevezetésben a lószakértő nézőpontját bevonva a nőkhöz is a ló ismerete felől közelít mondván: „Hát a% asszonyokkal is úgy vagyunk, mint a lovakkal. Nemes fajtájú, finom vérű jeles teremtése mind a kettő Istennek. ” A narrátor itt valójában egy kölcsönzött nézőpontból értelmez. A lóval foglalatoskodó emberek tudásán belül helyezi el azt az önmagában értelmezheteden jelenséget, hogy egy-egy esztendőben „ne-24