Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2020. nyár (6. évfolyam, 2. szám)
Szépirodalom
Bocsánat Ne sírj, ne félj, s ne hidd, hogy vége lett, vihart jósolnak újra mindenütt, bár házfalunk felázott és repedt, a tartópillér majdnem elfeküdt, a felhő már csak feslett, gyönge tüli, s csupán a fák zizegnek szüntelen; amíg a szívem hozzád csöndesül, sokat kell még vesződj és tűrj velem. * Palackposta Konok szemekkel, már a csendbe bújva, nagy álmodásban élek itt a földön. Porrá s kaviccsá bont a szél le újra, kitelt időmet szűk palackba töltöm, s a végtelen vizekre rábocsátom, amíg borongva hull az ég ezüstje; túl annyi éven, gáton és mocsáron, a mély dacos hullámait leküzdve, most fénylik át a véges messzeségen, majd semmivé folyik, vagy túlra csobban, talán kifogja egy halász az éjben, s feltámadok - ha olvas - új dalokban. * Hótakaró A tóra friss havat sepert az éjszaka, s a morcos szél, akár egy éles fémkasza csapongóit körbe, földön, ég felett. Reggelre csendes, szűzi béke lett. A messzeségben, ott, a hóhegyek mögött, egy templomajtó nyílt, remegve felnyögött, s ijedten szállt a mélybe pár galamb, mikor megkondult fent a gyászharang.
