Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2020. nyár (6. évfolyam, 2. szám)
Események, évfordulók
felében kezdődik, Arad, Temes és Karánsebes-Lugos vidékére a Magyar Királyság telepíti be a német ajkú közösségeket (de más etnikumokat is, mint a szlovákok, szerbek stb.), elsősorban földműveseket. Szatmár esetében viszont egy földbirtokos, Károlyi Sándor telepít svábokat — természetesen a királyság engedélyével, támogatásával — a saját birtokaira, akinek fontos szempont volt, hogy katolikus vallásé közösségek érkezzenek. Illetve míg a Bánságban új településeket is létrehoznak a telepesek, addig Szatmár környékén jobbára a gyér - de még létező — településeket töltik fel sváb földművesekkel, jobbágyokkal. Emiatt történhetett meg, hogy a 20. századra az akkori Magyarország egyik leginkább asszimilálódott etnikai csoportja éppen ezek a svábok lettek. Hiszen például a szatmári sváboknak az egyetlen meghatározó intézményük a római katolikus egyház volt, ezen túlmenően nem alakult ki saját elitjük, nincsenek privilegizált helyzetben, egy tömbmagyar környezetbe voltak beágyazva, nem létezett kapcsolatuk a szászokkal. így természetesen megindul egy asszimilálódási folyamat, mint minden nemzetiségi kisebbség esetében, és mivel nem volt, ami ezt gátolja, hátráltassa, viszonylag könnyen és gyorsan végbement. A 20. század elejére jóformán már csak a legidősebbek beszélik a sváb nyelvjárást, hiszen a templomi mise, a katolikus egyház égisze alatt zajló oktatás, a közigazgatás nyelve magyar, s ekkorra már a mindennapokban és a családban is ezt a nyelvet használják. Kisebb mértékben, de hasonló folyamat játszódott le a bánsági svábok esetében is, csak mivel ott nagyobb, kompaktabb sváb közösségek voltak, lassabban ment végbe az asszimiláció. Az asszimiláció ellen elindul egy regermanizációs folyamat. Mit jelent a viss^anémetesítési Az első világháború után az erdélyi, bánsági, partiumi területekkel együtt a szászok és a svábok is Románia részei lesznek, mint ahogyan a nagyon erős magyar kisebbség is. A román állam ekkor két kísérletet hajt végre a magyarság gyengítésére: az egyik az erdélyi magyar kultúrába szervesen asszimilálódott zsidók leválasztása, kitiltása, ellehetetlenítése, a másik a svábok visszanémetesítése. Fontos, hogy ez utóbbit nem a svábok kezdeményezték, hanem a román állam, pontos politikai céllal. A visszanémetesítésnek az lett volna a lényege, hogy ha a svábok ismét németként jelennek meg, akkor leválasztódnak a magyar közösségekről, és ezzel gyengíteni lehet a magyar nemzeti kisebbség pozícióit, demográfiailag, gazdaságilag, közigazgatásilag. így 1920-tól mind a szatmári, mind a bánsági svábok — az erdélyi szászokkal együtt — a Német-Sváb Népközösség tagjai lettek. Ezt az németesítési programot felkarolják az erdélyi szászok, akik közbenjárnak, hogy a svábok mindenféle kérvényeket és beadványokat nyújtsanak be, amelyben kérjék, hogy a mise nyelve legyen német, másrészt, hogy az oktatás nyelve is legyen román vagy német. Ezzel a lakosságot is sikerül valamilyen szinten megosztani: egy része támogatja a visszanémetesedést, mindenféle aláírásokat gyűjtenek, beadványoznak, petíciókat írnak. Ekkor megindul egy huzavona a római katolikus egyház, azaz a Szatmár megyei püspökség, és a román állam között. A szatmári püspökség arra hivatkozik, hogy a szóban forgó iskolák jelentős része egyházi iskola, és a katolikus püspökség határozhatja meg, hogy milyen nyelvű oktatás legyen. Azzal érvelnek, hogy a svábok nem beszélnek már németül, és ez nem egy valós igényt elégítene ki, hanem egy felülről jövő propaganda, egy állami nyomás - és próbálnak ennek ellenállni. Ennek ellenére 10-15 településen is sikerül elérni azt, hogy az oktatás nyelve német és román legyen, és néhány településen a misékben is 104
