Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2020. tavasz (6. évfolyam, 1. szám)
Szatmári szerzők
hasba szúrták, mert ez a vállseb ez semmi, egy hét alatt begyógyul, mert a bátyja nem szúrt mélyre, épp csak megkóstoltatta Prodánnal a kést.” A könyv szinte önálló fejezetekre oszlik, amelyek mindenike egy-egy történést ír le a főszereplő gyermekkorából. A regény a várakozások, közelebbről meg nem határozott remények könyve is, a gyermek folyvást az apját várja, akiről annyit lehet tudni, hogy egy titkos küldetésben van, miközben letartóztatták és elvitték a Duna-Fekete tenger csatornához „munka általi átnevelésre”, mert korábban aláírt egy olyan beadványt, amelynek követelései teljesen elfogadhatatlanok voltak a kommunista rendszer számára. Azonban az egész könyv szimbolisztikája az utolsó, Temetés című fejezetben összpontosul. A Dzsátá apai nagyapjának temetéséről van szó, aki fontos kommunista aktivista volt, párttitkár, s akit tisztelt és kitüntetett az a rendszer, amelyet hittel és szigorral szolgált. Ebben a fejezetben festi le a szerző egy egész világ temetését, amelyet a ravatalon fekvő öreg aktivista képvisel. A temetés nem hétköznapi, jelen van egy elvtárs a párttól, aki kifejezetten a temetési szertartás megszervezéséért felel. A család és harcostársak számára előkészítenek egy emelvényt, amelyről az eltávozott régi, a kommunista eszmékben hívő elvtársai lángoló szónoklatokat olvasnak fel. A szerző érti a módját annak, hogy miként adagolja nagyon jól azokat a kiegészítőket, amelyek eme maszkabáli temetés börleszk jellegét megadják. A narratíva felépítése egyenesen mozi-jellegű. A jelenetek egy különös forgatókönyv szerint zajlanak, amelyekben a helyzet tragikumát folyton elfedi a groteszk, de a szertartás hivatalossá tétele is, amelynek meg kellene maradnia egy minimális illendőség határai között. Dragomán a normalitás határainak feszegetésére épít, folyton olyan helyzeteket keres, amelyek fel tudják borítani a dolgok természetes rendjét. A szerző hatalmas érdeklődéssel figyeli, hogy kiszámítható és konformista szereplői miként reagálnak az ilyen helyzetekre. A temetésen részt vevők közt az a hír járja, hogy a titkár elvtárs fegyverrel öngyilkosságot követetett el, egy bolond öregasszony, Ivón, pedig értelmezi ezt a tettet és azt hangoztatja, hogy az elhunyt azért követte el végzetes tettét, mert egész életében csak őt szerette s öregségére nagyon mardosta őt a lelkiismeret. Ivón lényegileg az agonizálás szakaszába került kommunista rezsimet szimbolizálja, amely, akárcsak ez az öregasszony, eszét vesztette és az érzékeny özvegy szerepében tetszeleg: „...láttam, hogy az öregasszony az Ivón néni, egy nagy vörös rózsacsokorral hadonászva csörtetett előre, és azj kiabálta, hogy nem engedi, nem hagyja, hogy búcsú nélkül eltemessék az ő szegény drágáját, és igenis oda fogjönni a koporsóhoz mert neki kellene ott állni szegény nagyapám meggyalázott teste mellett, mert mindig is ő volt az iguj szerelme, és nem a nagymamám, az a gonoz vén boszorkány ”. E jelenet után a fegyelmezeden Ivont a milicisták eltávolítják a temetőből, de az öregasszony szónoklásának vége csak fokozza az esemény igazi feszültségét. A doktrinér misztikummal erősen átszőtt búcsúbeszédek kellős közepén — ugyanis pap hiányában szükség volt egy ilyen félig-meddig hierarchikus egyvelegre -, egyszerre megjelenik az elhunyt fia, Dzsátá apja is, bilinccsel a kezén és öt börtönőr kíséretében. Az esemény megdöbbenést kelt a jelenlevők körében, az öreg elhunyt kommunista és a bilincset viselő fiatal antikommunista közti szakadék az egész jelenetnek szimbolikus jelentést kölcsönöz; „...apa legalább egy perce nem mozdult már, és akkor azj gondoltam, hogy talán ezj se látja, épp úgy; ahogy minket sem látott, de akkor megrándult a válla, és előrelépett és a két összebilincselt 31
