Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2020. tavasz (6. évfolyam, 1. szám)
Szépirodalom
Tájkép, patakkal A fű a parton már csinosra fésült, napfény csorog rá lassan, mint a méz. A lócaszélre loncok selyme szédült, s felsír alatta néhány nyírfaléc. Madár visít a messzi-messzi égen, a szél kifeslett bábokat sodor, delet kongatnak, mégsincs senki ébren, álmot mesél egy lomha vízfodor. Elringat, ringat csendje hűvösében, a zsenge földre gyöngyöket gurít, a kis patak fölött, csakúgy mint régen, mélázva áll a görbe hátú híd. * Ki gyújt ma fényt? Ki gyújt ma fényt, ha rémes árnyatok fölétek áll, s kacagja hogy’ vacog az atyja, az, ki önmagára büszke, e fantomot mégis világra szülte. A gondolat folyton teremni kész, amíg forrást merít, hát semmi vész, de nézd, mivé lesz, hogyha fél az elme, vakon szorongsz, a szörnyed láncra verve belőled él, gyarapszik és dagad, felfalni kész e rémült gnóm-csapat, parancs után egymást is tőrbe csalják; ki törli majd le Isten könnyes arcát? Ihletforrás Aprily Lajos Agadir című verse * 10
