Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2019. tél (5. évfolyam, 4. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
vállalkozom, hogy színikritikáit részletesebb analízisnek vessem alá.4 Már csak azért sem, mert például a Nemzeti Színház Shakespeare-ciklusának bemutatóiról szóló elmélkedések, amelyekhez Németh László 1943-ban érzékeny előszót írt, önmagukban érdemesek lennének az elemzésre. Bennük Móricz nemcsak a látott bemutatókról nyilvánít véleményt, hanem gyakran magáról Shakespeare-ről is; róla beszélve pedig saját művészi meggyőződését fogalmazza meg. („ ...én nemigen ismerek a magyar irodalomban ilyen súlyú színikritikákat” — mondta e művekről Németh László. J Erdődy Edit 2005-ös dolgozatában kiemeli, hogy Móricz „[i]fjúkori ideáljai közé tartozik Shakespeare és Moliére (...) Korai darabjaiban — részben — a moliére-i komédia és a shakespeare-i tragédia dramaturgiai sémáit alkalmazza.” Az irodalmi pályán épphogy csak elinduló, alig huszonhárom éves Móricz Zsigmond 1902. augusztus 28-án, a Budapesti Hírlapban Szophoklész Elektrája kapcsán beszél — többek között - az ókori görög színház és saját kora befogadásának különbségéről. „A görög nép más fajta volt, mint mi. A minekünk ma kedves, »középfajú drámák« csengő, kurta szavú, sokjelentésű külsejével szemben itt szélesen hömpölygő szóáradatok hullámába veszünk, ha kifárad a figyelmünk a gondolatok buja gazdagságában [...] Nehéz, nehéz élveznünk e szörnyű színjátékot. És mégis élvezzük, ha van, aki megmagyarázza, aki egész lélekkel átértette, s a maga lelkén át adja nekünk. Elmerülve s örömmel olvassuk egy Pintér Jenő értekezéseit, s a mi fáradt szívünk is megernyed, a mi fásult lelkünk is megrázkódik, a mi kiapadt szemünkbe is könny szökik, ha a Jászai Mari kolosszális Elektráját látjuk.” Ez a mondat adta az inspirációt ahhoz, hogy Móricznak ne csak színikritikáit vizsgáljam, hanem azon munkáit is, amelyek voltaképpen színészportrék. Az efféle megközelítésnek az adott továbbá indíttatást, hogy korábbi kutatásaim során megtapasztaltam: akár Krúdy Gyula, Schöpflin Aladár, Bárdos Artúr vagy Kárpáti Aurél színházkritikáit olvastam, a szövegek legnagyobb részt a bemutatott drámától szóltak, a rendezés, illetve a színészi játék analízisére nem, vagy csak alig tértek ki. A korszak, azaz a huszadik század első fele ítészei között talán Ignotus az egyetlen, aki olykor szólt a színészi teljesítményekről is. A színikritika 1900 és 1949 közötti helyzetének elemzése túlmutat mostani fejtegetésünkön; megtette ezt már Gerold László a Magyar színháztörténet 1873-1920 , illetve P. Müller Péter a Magyar színháztörténet 1920-1949 ’ című kiadványban. Azonban sem Gerold, sem P. Müller nem említi Móriczot mint színikritikust. Gerold László kiemeli Schöpflin Aladárt, Adyt, Kosztolányit, Bródy Sándort, megemlítve Juhász Gyula, Tóth Árpád, Karinthy, Színi Gyula, Lengyel Menyhért, Bárdos Artúr, Laczkó Géza, Somlyó Zoltán ez irányú tevékenységét."’ P. Müller Péter az 1920 és 1949 közötti esztendőkre vonatkoztatva azt írja: „A színikritika általános állapotát ebben a korszakban az jellemezte, hogy a színház (az előadás) nem a tárgyát jelentette egy-egy írásnak, hanem az ürügyét. A cikkek túlnyomó többségében a szerzők egy színházi bemutató alkalmából a színre került darabot ismertették, ritkábban elemezték, majd a cikk végén röviden megemlítették fontosabb közreműködőjét.” P. Müller ezzel kapcsolatban idézi Kárpáti Aurélt, aki szerint a színészi alakítások emlegetése azért hiányzik a korszak szövegeiből, mert ekkortájt nincs is olyan színészi játék, amelyet lehetne - vagy érdemes volna — elemezni. Ennek okát Kárpáti abban látja, hogy 52
