Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2019. tél (5. évfolyam, 4. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
íróknak azzal a feltétellel, hogy a jutalomban 1932-ben és 1933-ban két-két kitűnő magyar író két-két legkitűnőbb munkája részesüljön. A magyar Pen Klub tegnap esti közgyűlésén Kosztolányi közölte az elnökség és igazgatóság döntést, amely szerint a két díjat, 250-250 fontot az idén Móricz Zsigmondnak és Krúdy Gyulának ítélték oda. Móricz Zsigmond tavalyi Barbárok című novellájáért és az idén megjelent Forr a bor című regényéért kapta művészetének elismerését. Krúdy Gyula Az élet álom című elbeszéléskötetééért, amely tavaly jelent meg, részesült a díjban.”5 Ha a napilapbéli címváltozatot tekintjük, az írás első és utolsó szava is a Barbárok. A szó két előfordulása két nézőpontot, két vonatkoztatási rendszert képvisel. Címként a szerző-narrátorét, vagy tágabban a kortárs nyelvi közösségét, záró mondatként pedig a vizsgálóbíró ítéletét. A szöveg belső világának — pontosabban a bíró által képviselt társadalmi réteg nézőpontjának - megnyilatkozása ez a záró „Barbárok”, a használatban megmutatkozó szójelentés példájaként. A barbár szó kívülről hatol be a novella szövegvilágába, s hozza magával évezredek során kialakult, többé-kevésbé megőrződött jelentésrétegeit, ßioßapoc — vagyis nyelvünket nem beszélő, durvábban: értelmeden beszédű, sőt nem beszélő, nem közösségünk tagja (nem feltédenül azért, mert nem fogadjuk be, hanem mert nem akar, nem képes azzá válni), durva, vad, embertelen. Ez az alapjelentés megmarad, ha a veres juhászék nyelvi magadásának lényegét észrevesszük: ez nem a látványos — valamiféle pusztai westernbe illő — hallgatás, hanem a beszéd hiánya és képtelensége. Nem értjük a veres juhászékat. Nem is lehet, mert kívül vannak a mi nyelvünk határain. A barbárság, ahogy az a történet során feltárul, az egyénben és közösségben pusztító üresség. Az emberi teljesség — csakúgy, mint a természet — irtózik az ürességtől. Horror vacui. A novella szereplőinek barbársága a hiány rémületes totalitása: a nyelv hiánya, a kultúra hiánya, az erkölcs hiánya, a megértés hiánya, az emberség hiánya. Ezen a ponton idézzük újra a gimnáziumi tankönyv szövegét: a barbár támadók „Emberségükből kivetkőzött rablógyilkosok, érzékeden szörnyetegek: „Tüzet raktak a sírra ganébái, s megsütötték a szalonnájukat, jóízűen megvacsoráztak». Majd elhajtják a nyájat, s „a két juhásznyugalmasan lépdelt megettük”!' Tökéletes a példa, igaz az ítélet. Csakhogy még ez sem a barbárság legvégső foka. Személyiséglélektani szempontból ez a szituácó megfelelően motivált ugyan, de a jelenet sokkal ijesztőbb következtetéseket kínál: a gödörbe kapart juhászt, a fiát és a három kutyatetemet eltakarja ugyan a föld, de a vadállatok, ide keveredő kutyák azonnal kiszimatolnák, kikaparnák. A ganéj (szárított trágya) erős szaga talán önmagában is elfedné egy ideig a bomlás bűzét, ám a tűz hatékonyabb: a testek fölött 10-20 centiméter vastagon is átégeti, sterilizálja, szagtalanítja a földet, tartós kéreggel zárja el a külvilágtól a tetemek bomlástermékeit. A megmaradt hamu, elszenesedett parázs pedig tökéletesen érdektelen pusztai tűzrakóhelynek mutatja helyszínt. (A szöveget tovább olvasva mindez be is bizonyosodik.) Részletgazdag realizmussal, hátborzongató naturalizmussal rajzolja meg Móricz az emberi-tárgyi környezetet, a novella mégsem elsősorban a parasztábrázolás példájaként tanítandó. Egyrészt mert szereplői kívül vannak a paraszti világon, másrészt mert a szerző barbár alakjainak életrekeltésével magát a barbárságot mint állapotot ábrázolja. Egy, a kultúra és az erkölcs oltalmazó erejét nélkülöző világot látunk, érintésközelből, könyörtelen 73
