Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2019. tél (5. évfolyam, 4. szám)

Tanulmány, recenzió, kritika

tartottak lenn, és a német nevűeket, meg azokat a magyarokat, akiket a berendezkedő új hatóságok el akartak távolítani, bevagonírozták, és a Szovjetunióba deportálták. Román nem volt köztük, ők valahogy mind tudták, hogy nem kell elmenni a szavazásra. Amikor elindult a menet a kaszárnyába, a római katolikus templom tornya ledőlt. Nagymamám éveken keresztül minden pénteken, kenyéren és vízen böjtölve imádkozott az elhurcoltakért. Ágoston Gyula bácsi, Nagymama frissen pappá szentelt unokatestvére - a remekül főző Leonka néni fia — úgy határozott, hogy önként elkíséri a számkivetetteket, hadd legyen lelki támaszuk a megpróbáltatások idején. Közszeretetnek örvendő plébánosként halt meg Tasnádszántón a nyolcvanas évek elején.

Határozott - Baumgártner Gabi barátnőm határozott fellépése emlékezetessé tette az egyik karácsonyunkat. Nővéremékhez készültünk Szabolcsba, hogy együtt ünnepeljen a család. Indulás előtt ellenőriztük az iratokat. Legkisebb fiamnak nem volt még személyi igazolványa, mert nem töltötte be a 14. évet. Ellenőriztem, hogy nálam van-e a születési anyakönyvi kivonata, mert megtartottam a leánykori nevemet, és minden határátkeléskor igazolnunk kellett, hogy mindkét szülője vele van. („Nem hiszik el, hogy az anyukám vagy? Majd én megmondom nekik”— próbált egyszer, korábban igazolni, mikor a zuhogó esőben kellett kiszállnom a kocsiból az iratokkal.) Ha csak az egyik lett volna jelen, közjegyző előtt tett nyilatkozattal kellett bizonyítani, hogy a másik szülő egyetértésével utazik külföldre a csemete. Amikor Csanálosnál a határőr kérte az okmányokat, nem értettem, hogy még mit akar. A kicsinek még nincs személyije, itt az anyakönyvi kivonata. (Nyáron, mikor Törökországba mentünk, mindenkinek kellett útlevél, neki is csináltattunk. Mivel személyi igazolvánnyal is lehet utazni, a készülődésben nem jutott eszembe, hogy az ő útlevele otthon lapul, 500 kilométeres távolságban, biztonságban, az íróasztal fiókjában.) Nem külföldre mentünk, hanem a szülőföldem közelébe, a nővéremhez. Nem jutott eszembe az údevél. Mitévők legyünk? Egy gyors telefon: mi átmegyünk az ajándékokkal, hogy lássuk a család másik felét, a gyermeket a barátnőmnél hagyjuk december 23-án éjszakára, és szentestére, újra megtéve visszafelé az 555 kilométert, visszaérünk a Székelyföldre. Mikor Gabi barátnőm meglátta a kisfiam fancsaü képét, akcióba lendült: felhívatta a középső fiam keresztmamáját, aki gyorsan átment hozzánk, a szomszéd nénitől átvette a lakáskulcsot, kivette a fiókból a gyermek útlevelét, és kirohant az állomásra. Éppen indult a nemzetközi gyors Budapestre. Senki ismerős nem kelt át éppen a határon. Egy vadidegen nő, máig sem tudjuk, hogy ki volt, átvette az údevelet, és hajnalban Nagyváradon odaadta a barátnőm lányának. Mire december 24-én reggel visszaértünk Nagykárolyba, már vihettük is át az úrfit údevelestül a határon.

Van egy határ kint, amit a politikai konjunktúra és a vak szerencse tol ide-oda. És van egy határ bent. A kettő nem ugyanott húzódik. Néha-néha kiderül: az elidegenedés világában is létezik az emberség és a minden nehézséget, áthághatatlan akadályt, merev határt legyőző szolidaritás.

83