Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2019. tél (5. évfolyam, 4. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
váradon kellett éjszakázni, mert hajnalban ment a nemzetközi gyors. A légvonalban 40 kilométerre lévő Debrecenbe egy nap alatt lehetett így eljutni. Igazi kaland volt. A rendszerváltás után már mehettünk autóbuszokkal, négy óra alatt. (Persze a határállomáson töltött több órai várakozást nem számítva.) De Magyarország schengeni csadakozása után a határátkeléskor fejenként 500 eurót kellett felmutatni, bizonyítandó, hogy nem fogunk kinn-tartózkodásunk alatt koldulni, lopni. Ha egy magyarországi állampolgár meghívólevéllel igazolta, hogy hozzá látogatunk, és ő majd eltart minket turistáskodásunk idején, akkor mentesülhettünk attól, hogy két havi fizetésünket ebbe a dísz-euróba fektessük. (Szokás volt kölcsönadni a felmutatandó valutát az országhatárt átlépni akaró ismerősöknek.) Budapesten élő nagybácsink megpróbált hivatalos meghívólevelet küldeni. Annyit járatták az idegenrendészetre mindenféle pecsétes igazolásokat kérve, hogy például menynyi az évi jövedelme, hány négyzetméteres a lakása, nincs-e banki tartozása, stb., hogy a végén azt kérdezte: ,^\^Atyaúristentől ne hóinak egy igazolást, hogy ő teremteti?” A meghívólevél elmaradt. Határvédő — Csöpi kutyánk igazi, hősies önfeláldozásra volt képes, amikor a territóriumát kellett megvédenie. A szomszéd Bereckiék udvarán istálló volt, tőlük hordtuk a tejet. Berecki Sanyi bácsi, aki Édesapám osztálytársa volt, sok-sok dioptriás szemüveget viselt, emiatt elég nagy rendetlenség volt az udvarukon. A csűrjükből egyszer átjött hozzánk egy patkány, Csöpi kutyánk pedig, igazi patkányfogóként, kergetni kezdte. A patkány beleugrott a pöcegödörbe, Csöpi pedig utána. Édesapámnak úgy kellett kimentenie egy gereblyével. Utána, kitüntetésként, jó nagy mosdatás következett az öntözőcsővel. Határátkelések — Anyai nagyapám, Pócsik Elek 1900. szeptember 15-én született a Szilágy vármegyébe tartozó Tasnádon. (Születésnapját könnyű volt észben tartani: évszázad- és tanévkezdet.) Felesége, Ravasz Julianna, a Békés megyei Orosházán látta meg a napvilágot 1908. február 29-én. Sokat vicceltem vele, hogy - kis eltéréssel - egyszerre ünnepelhettük a 18. születésnapunkat. Nagyapámat még besorozták az első világháború végén, emlékszem, hogy amikor puliszka volt otthon a vacsora, mindig azt emlegette, hogy az olaszok ott így bíztatták: Mangiare la polenta, mangiare\ (Egyétek a puliszkát, egyétek!) Nagyanyám apja, a kőművesmester Ravasz Sándor, sógora hívására feleségével és két gyermekükkel Tasnádra költözött Is Magyarország!), szép épületei száz év után is díszei a városkának. Kisebb gyermekei — a világháború miatt beállott hiátustól eltekintve — sorra ott születtek, és ott jártak iskolába. A főhatalom-változás után a Brassó melletti Zernyestre költöztek (Ny is Románia!), mert az ottani papírgyár karbantartásához kőműveseket kerestek. Inasaként nagyapám is követte, ott házasodtak össze Nagymamával. Mire Édesanyám 9 éves lett, elkészült a saját kis családi házuk. Kellett is, mert a kisebbségi magyar iskola tanítója annyit dicsérte Édesanyámat, hogy elhatározták: jöhet a második gyermek. Mire újra mocorgott egy magzat a Nagymama hasában, a második bécsi döntés értelmében, 1940 őszén a családot kiutasították a Romániának hagyott Dél-Erdélyből, 48 óra alatt elkótyavetyélték az új ház berendezését, és fejenként 40 kilós csomaggal ádépték a határt. Ilonka, nagymamám nagyobbik húga, elkísérte őket az új határt jelölő, nagy múltú kökösi hídig, megölelte-megcsókolta az őrt álló magyar katonát, és visszafordult. (Az ő férje, Tőkés Béla bácsi, brassói születésű volt, tehát román állampolgár.) Jellemző Nagymamára, hogy a számára megélhetést nyújtó varrógépen túl, a családi batyuban vitt 80
