Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2019. tél (5. évfolyam, 4. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
A színés2ek világa mindig is izgatta Móriczot, különösen a Simonyi Máriával történt megismerkedés, majd házasságkötés után. Színészportrékat azonban már korábban is írt. Ezek közül az Újházi című a legtágasabb esszé34, amely voltaképpen a magyar színművészet-történetről való töprengés. Újházi nyugalomba vonulása adta az ürügyet neki ahhoz, hogy az ő „korszakalkotó s korszakjelző” alakjának fényénél végigpillantson a színészet történetén, s igyekezzen megragadni Kelemen László 1792-es budai előadásától kezdve a magyar színjátszás főbb állomásait. Újházi számára nem egy teátrista a sok közül, hanem ő az, aki „képviseli a régi magyar alakok egyik utolsóját s egyben a modern színjátszás általános emberi élet-teremtőinek egyik elsőjét a színpadon.” Móricz a zsáner alakokat tökéletesen megjelenítő színészekről beszél, ám, szerinte „ha egy új, mai figurát hoz egy író, olyat, akivel még nem találkoztunk a színpadon”’6, akkor a legnagyobb színész is zavarban van. Mégis, úgy véli, a színészi munka az elmúlt évszázadban erősebb volt, mint az írói. E megállapítás bizonyítására végigpillant a XIX. század jellegzetes drámáin, kijelentve, hogy a „színész nem végezheti el az író munkáját; én ugyan a színészt éppen úgy művésznek tudom, mint az írót, de mind a két művészetnek más a célja, s az írásnak kell elöljárnia.” Megjegyzendő, hogy ekkor, 1912-ben Móricz még azt a — korábban sokáig bevett elvet — képviseli, amely szerint a színházban az író a legfontosabb ember, a szöveg pedig az előadás legalapvetőbb eleme. Jóval később, a Légy jó mindhaláligoX színpadra állító Hevesi Sándorral való együtt gondolkodás idején, egyik levelében Móricz Zsigmond elismeri, hogy az író mellett a rendező — a színházi előadás létrehozásában — mennyire fontos alkotó. „A rendező végzi a színdarabon a külső megformálás munkáját. De ez a külső megformálás szervesen hozzátartozik a belsőhöz is. Az író egy álomnak rabja s egy varázslattól elkapatva, nem tud eléggé ökonomikus lenni: jön a Rendező s megérti az írót: megérti a meg nem írott instrukciókat, átadja magát az író lelkiségének, s azt átszűrve saját egyéniségén, beleadva tapasztalatait, mesterségbeli tudását: itt nyes, ott átforgat... Sohasem told! ... Csak arra törekszik, hogy az írói munkát tökéletes épségben hozza ki (,..)A rendező nem lehet úr az író rovására. A rendezőnek halálosan tisztelnie kell az írói munkát, az írói alkotást. A rendező voltaképpen az író vezérkari főnöke, de sohasem hadvezér.”38 Színházi gondolkodása fejlődésében a rendező fontosságának elismerése - az írói teljesítmény primátusa mellett — a legfőbb eredmény. Az Újházi-dolgozat jelentősebb tétele az, amelyben Móricz a magyar állandó színészetnek - születése, 1837 óta - három fázisát különíti el: Megyeri, Szigeti József és Újházi korát. Az áttekintés végén arra keresi a választ, hogy „ki tud ma parasztot játszani? Mai parasztot? Senki” — hangzik a tömör válasz.39 Azaz egyedül Pethes Imrét nevezi meg, aki Tömörkény egyfelvonásosában alakított nemrég egy parasztfigurát. „Annál többet és nagyobbat színész nem provokálhat” — mondja az író.4" A cikk azzal a megállapítással zárul, hogy a jelentős színészek nincsenek egymás nélkül, mint ahogy Újházi sem lenne az, aki, Szigligeti illetve Szentpéteri nélkül.41 E viszonylag hosszú és összetett tartalmú portréhoz hasonlót Móricz nem írt. Az 1922 tavaszán született Jászai Mari című beszédében a „fenséges magaslat felé emelkedett” művészt ünnepli. „Jászai Mari a legritkább adományokkal bírt, amit ember egyáltalán bírhat: művészetének leglelke a fenség. Nemcsak a külső, a királyi fenség, mely különben az élet magasztosságának külsőségbeli járuléka, s amely szintén birtoka volt, impozáns termete, 56
