Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2019. tél (5. évfolyam, 4. szám)

Tanulmány, recenzió, kritika

És a nevezetes Rostand-dráma bűvkörében Móricz — miközben Blaháné hangján csendül fel benne az egész magyar történelem — állítja: „Kultúra és munka kell nekünk és nem kultúrálatlan gerjedelmek! Vidámaknak kell lennünk és erőseknek, hogy dolgozhassunk!” Megérti, hogy a magyar nem remélhet diktáló szerepet a világharcban, ezért hirdeti: „a Sasfiókot, magyar nemzetet nem véres cafatokkal kell betegre izgatni, hanem az Elet kenyerével és a lélek borával nevelni, hogy büszke sassá lehessen.”“

E felismerés elég volt ahhoz, hogy aharmadik felvonás közepén ott hagyja az előadást, s „megújhodva és nagyszerű életkedvvel és egy csomó vígjáték hangulatával, sőt ötletével gazdagodva” lépjen ki a zsibongó párizsi utcára."

E novellisztikus megoldásokkal dúsított élménybeszámolót, amelya szépírót, a kritikust és a gondolkodót egyszerre mutatja, azért idéztük hosszabban, hogy bizonyítsuk: Móricz számára a színikritika nem azonos a darabismertetéssel, hanem hajlamának, gondolkodásmódjának tágas terepéül szolgál. E szöveg mintha azt sugallná: a Rostand-mű, amely akkor, amikor ő látta, csaknem ezredszer ment teltházzal, döbbentette rá a magyar drámaíró feladataira. A sasfiók így felfogható színházi kritikába bújtatott ars poeticának is. Ez az ars poetikusság - mint erre a szakirodalom több helyütt utalt már — sok más előadás-beszámolóban is megtalálható. Elég megemlíteni itt az 1931-es A népdaltól as^ operáig című írást, amelyben a János vitézt meg nem néző Móricz indulatosan beszél a magyar irodalom parasztábrázolásáról, hirdetve, hogy a népszínműves idill helyébe az irodalomnak a „mai faluval és annak gyötrelmes mai életével” kellene szembenéznie. (E témához kapcsolható az 1937-es Aggyisten, amelyben népszínmű egykori fontosságát, majd a műfaj kilugozódását, s a még megíratlan parasztdráma problémakörét vizsgálja.)

A színházhoz kapcsolódó kisesszék közül kiemelhető az 1912-es Magyarosság és nem%etietlenség, amelyet Móricz Zsigmond a Kolozsváron tartott, huszonöt darabból álló, hatalmas drámatörténeti ciklus végén, Molnár Ferenc A% ördög című vígjátékának bemutatója előtt olvasott fel. Ebben Shakespeare-től Csokonain, Katona Józsefen, Szigligetin át Herczeg Ferencig és Gárdonyiig tekint végig a drámatörténeten. Móricz itt a Molnárt nemzetietlenséggel vádolókkal szemben kiáll A% ördög mellett, mondván: ,Az WX,PaPs<*Jir nak tükörében éppúgy benne van az akkori magyarság igazi lényege, mint A% ördög-ben mai magyarságé. Az a téveteg és gyámoltalanul tapogatózó dialógus az akkori magyarságnak egy rétegét éppen olyan életigazsággal érezteti meg, mint ez a briliáns művészettel megcsinált modern műremek a mai magyarságnak egy élő rétegét. És pedig mindkettő messze, mélyen beágyazva ezt a réteget a nemzet egyetemébe.”’1

A három hónappal később keletkezett, s szintén felolvasásra szánt buborékok című írás a Nemzeti Színház ekkori vígjáték-ciklusának epilógusa. A szöveg képet ad Csiki Gergely alakjáról, a bemutatásra kerülő darabról, miközben dicséri a színház alkotógárdáját, s a játszó művészeket. “ (Közéjük vezet az 1915-ös Próbán című novella, amelyben Móricz Blaha Lujza és Újházi Ede alakját idézi meg. Jobban mondva önmagát, akit az írásban t^r^onek nevez; a „nagy öregek” az ő darabját próbálják a színpadon.)33

*

55