Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2019. tél (5. évfolyam, 4. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
szembe, mondván: „Az, ami szent, távolról sem személyünk, hanem épen az, ami emberi lényünkben személytelen. Mindaz, ami személytelen az emberben, szent. És egyedül az szent” (Weil, 1983. 73.). És szinte hasonlóan Eliade példáihoz azt mondja : „A tudományban az igazság a szent. A művészetben a szépség. Szépség és igazság mindig személytelen”. És előhozza a matematikát is: „Ha egy kisfiú összeadást végez és téved, e tévedés magán viseli a kisfiú személyiségének bélyegét. Ha azonban a feladatát tökéletesen megfelelő módon végzi el, személye semmiféle sajátos nyomot nem hagy a műveleten. A tökéletesség személytelen”(Weil, 1983.74.). Polányi Mihály mítosz elméletét Cassirer, Levy-Brühl és főként Mircea Eliade kutatásaira támaszkodva dolgozta ki. Mellőzve itt azt a bonyolult tudáselméletet, amiben megjelenik nála a mítosz, csak egy mondatot idézünk, azt, ami a mítoszok igazságára vonatkozik. „A mitikus tudás a szent alkalmakkor olyan gondolatok tapasztalatát nyújtja, amelyek túl vannak az emberek individuális életén. Híveinek bebocsátást enged a jelentés elkülönült tapasztalatába, amelynek visszhangja életükben is elkíséri őket. A teremtésmítoszok elfogadásának eredményeképp olyan tapasztaltatok születnek bennünk, amelyekről el tudjuk hinni, hogy nagymértékben valódiak és ezért nagymértékben igazak. Hitünk abban, hogy az ember fokozatosan alakult ki az élettelen világegyetemből, rávilágít arra, hogy eredetünk holt anyaga sokkal inkább telítve volt értelemmel, mint amennyit ma képesek vagyunk látni benne...Az ember eredete rejtély, amelyet a teremtésmítosz a maga módján fejez ki. És az emberi sorsnak az a képe, amely az ember mitikus eredetéből fakad, sokkal közelebb áll saját élettapasztalatunkhoz, az emberi nagyságról alkotott saját élményünkhöz és utópiáink megrendítő erejéről való élményünkhöz, mint a meddő atomi topográfia képe, amivé a tárgyilagos megfigyelés eszménye mindezt lefokozni igyekszik” (Polányi, 1992. 253-254.). Nem kétséges, hogy a Szondi két apródjában végbemegy az alakok mitizálása. Hőssé válik a két apród, hőssé lesz maga Szondi is. Én nem tudom, hogy történetileg mi volt a valódi ebben a történetben. Csak annyit tudok, amit Tinódi elmond históriás énekében, hogy pl. Szondinak levágták a fejét, és AH „fejét keresteté, az testhöz viteté, /Mint nagy vitéz embert nagy szépen temetteté” (Tinódi, év nélkül. 56), akinek „Feje fölé írott kopját feltété”. Ezért aztán biztos vagyok benne, hogy Arany olyan tisztaságba emelte a történetet, mint a mítoszokat a nép. Talán pontosabb ez, mint volt a máramarosi történet. Valószínű, Arany itt jobban követte az epikai hitelt, mint a népballadaszerű történetekben (pl. az Ágnes asszony). De hogy megvan az archetipikusság, a beleolvadás a személytelen rendbe, vagyis az ismétlés „veszélye” arra magam egy példát tudok mondani. Amikor Bibó István a börtönében várta az ítéletet, s ügyvédje azt magyarázta neki, hogy még ha a legrosszabb, azaz halál, lesz az ítélet, mindenképpen adjon be kegyelmi kérvényt, mert közben megváltozhatnak a politikai viszonyok, stb., nos, Erre Bibó István a Szondi két apródja megfelelő soraival felelt: „Mondjad neki, Márton, ím ezt felelem: Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi, Jézusa kezében kész a kegyelem, Egyenest oda fog folyamodni.” 40
