Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2019. tél (5. évfolyam, 4. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
ek”- ben „a ballada nemzetközileg divatos műfajának példás hazai változatát. Csaknem kizárólag magyar tárgyról írt, csaknem népies ritmusban, „s úgy, hogy öntudatosan alkotó költőként ahhoz a nemzethez szóljon, amelynek érzületével, emlékezetével és céltudatával azonosnak vélte sajátját, vagy amelynek tájékozadan tagjait a maga eszményeire akarta nevelni”(Keresztury, 1987. 138.) Idézi Aranytól azt, amit írt a népballadáról, ahol Arany elmagyarázza a ballada tömörségét és töredékességét. „Magukból a tényekből, a járulékaikból, mint idő, hely, környület, csupán annyit vesz fel, amennyi múlhatadanul szükséges, csupán annyit a testből, amennyi a lélek feltüntetésére okvedenül megkívántatok” Ugyanis felételezi, hogy a hallgatók a történetet már ismerik. „A falu apraja, nagyja ismeri az eseményt, melynek alkalmából egy új ballada terem; neki nem kell a történet, csak egy-egy emlékeztető szó, hogy kövesse az érzelmek fordulatait” (idézi Keresztury, 1987.138-139.). A ballada töredékessége, kihagyásai, stb., mindez az egésznek kísérteties jelleget ad, valami „balladai homályt”- ahogy szoktuk mondani. Mármost ezáltal megváltozik, az idődimenziója is. Egyrészt megjelenik valami fantasztikum benne (mint pl. az Ágnes aszszonyban, vagy Tetemre hívásban), valami nem-hétköznapi (gyilkosság, vagy őrület). Ami kiemeli a mi hétköznapi időnkből. De ugyanígy vagyunk a történeti balladákkal is. Még ott is, ahol konkrét történeti alakok vannak, mint Mátyás anyja, vagy a walesi bárdok, vagy a Szondi két apródja. Az alakok rendkívüli tetteket hajtanak végre, emberfeletti hősökké magasodnak. Ezáltal visszavezetnek minket szemben, az unilineáris időnkkel, ami profán, valami szent időbe, mint ez a teremtésmítoszokban megtörténik. Nézzük meg, mi is a mítosz Mircea Eliade szerint. Kiindul abból, hogy a „primitív” ember számára egy tárgy vagy cselekvés csak akkor válik valóságossá, ha valamely archetípust utánoz vagy megismétel. Ez paradoxonnak látszik, mert ez azt jelenti, hogy az ember akkor válik a maga számára valóságossá, ha nem lesz önmaga, azaz ha másokat utánoz. De az utánzással egyben kilép a valóságos, a profán időből is, és így felszámolja a történelmet is. Ez persze csak különleges alkalmakkor történik, szertartások keretében, amikor az ember megismétli a teremtést: in illő tempore. Ez a szent idő, az istenek örökkévalóságának ideje, ami szemben áll a keletkezés, azaz a profán idővel. És ez zajlik le akkor is, amikor egy valóságos történelmi személyt mitizálnak. Például Marko Kraljevics történeti személy volt (meghalt 1394-ben), de bekerült a népi képzeletbe, itt anyja tündér lett, egy tündért vett el feleségül, majd megküzd a sárkánnyal, stb. A történet bővelkedik anakronizmusokban, így például ellenfele annak a Hunyadi Jánosnak, aki ugye 1453-ban védi meg Nándorfehérvárt. Tehát a történelmi hősök mitizálása így meg végbe, mégpedig az elbeszélő énekekben szereplő példák nyomán. Egyeden hősies vállalkozás elegendő a képzeletnek ahhoz, hogy elrugaszkodjék a történeti ténytől, s ha megőriznek valamit, az is inkább valami általános, valami esemény helyett kategória, valami konkrét személyiség helyett mitikus cselekedet (pl. szörnnyel vívott küzdelem, ezt ld. még Lévi-Strauss Oidiposz mítosz elemezésében is (Lévi-Strauss, 143-148)), valami intézményes valóság, valami archetipikus. Hogy ez menynyire így van, elmond egy történetet, ami a következő. Egy román folkloristának megadatott, hogy lejegyezzen egy csodálatos máramarosi balladát: „a hegyek közt egy tündér megbabonázott egy vőlegényt, s menyegző előtt néhány nappal féltékenységében lelökte a legényt a szikláról. Másnap a pásztorok találtak rá testére és a fán fönnakadt kalapjára. 38
