Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2019. tél (5. évfolyam, 4. szám)

Tanulmány, recenzió, kritika

Ágnes asszony, „nem tárgyuktól, hanem hangulatuktól olyan sötétek, megrendítők”(Németh, 567.). És ez a mélyebb réteg bukik el lassan, aki „már nem törhetett ki népszerűsítői fogalmazásból”, s ő lett „a harmonikus alkotó, a tökéletes mesterember, a magyar Deák, a kiegyezés költője, akivel a baráti terror a Ferenc József rendet is elfogadtatja”. Ezzel szemben áll „a legkevésbé harmonikus alkotó, a tehetség árapályának kiszolgáltatott, legdúltabb és belül soha ki nem egyező költő, aki inkább Széchenyi, mint Deák”, de aki egyre „inkább alkalmazkodni kezd a róla alkotott képhez”(Németh, 577.).

Látnivaló: Tehát Németh László a Kiegyezés kritikájának szemszögéből, vagyis a hígmagyarok „teljesítményéből” magyarázza Aranyt, aki azonban önmaga ellenében is megmaradt lázadónak, s bár kettősségre ítéltetett, melyet kicsiny hazájától kapott mint géniusz, mert nagynak született. Arany „eltagadva magát személyes lírájában s leleplezve állapotlírájában: a balladában”.

Nos, itt vagyunk a balladáknál, amit Németh László is, mint az igazi Arany megnyilvánulását fogja fel. Talán erre vonatkozik a népmondásokra hivatkozás és a szépség, ami előtör.

Nézzük ezt a megállapítást. Az, hogy Arany „másokban érzi jól magát”, mindenki megállapítja. így például Sőtér István magát Aranyt idézi egy levélből: „Idegen érzelmeket helyesen tolmácsolni: a legnehezebb feladat költőnek. Ki kell vetkőznie saját énjéből, egy egészen más egyén világába kell áthelyezkednie, szóval a legnagyobb tárgyiasság mellett lírai érzelmeket költeni: ez nem könnyű dolog. Saját örömünket, fájdalmunkat önteni dalba vagy elégiába: ez inkább sikerül; idegen lelkiállapotokat eposzilag vagy drámailag feltüntetni: ez sem oly nehéz; de lírai fokra emelni: valóban az”. Azaz a nehézség az epikai hosszúságban végbe vihető, de nehéz ezt megtenni a lírában. Majd Sőtér így értelmezi: „Aranynak valóban ezért volt szüksége a balladára: hogy saját énjéből ’kivetkőzhessen’, s ’egy egészen más egyén világába áthelyezkedhessék” (Sőtér, 1987. 197.). Petőfi népdalaihoz hasonlítja őket, mondván, hogy ezek állnak közel „a nemzetiesség azonos fokú, bár másfajta funkciója, s a forma hasonló zártsága, összefogottsága, végső gazdaságossága révén” (Sőtér, 1987. 199.). Fontos még megemlíteni, hogy Sőtér rámutat: „Arany tervszerűen ragaszkodik a valódi népballadák ama sajátosságához, hogy a hallgatók által amúgy is jólismert körülmények részben homályba borulnak, részben csak célzások révén bukkannak fel” (Sőtér, im. 199.) Később ennek némileg ellentmondva aztán rátérve a történelmi balladákra azt mondja, hogy ezek tisztán érthetőek, balladai elhagyást keveset találtunk, többnyire csak a párbeszédes formákban, ahol a hézagosság nem akadályozza a megértést (ld. Sőtér, 1987. 204.). Ide sorolja a Szondi két apródjáx is, és deklarálja azt, amivel mi is teljes mértékben egyetérthetünk: „Arany balladaművészetének csúcsát jelöli; ha valahol, úgy itt... találta meg az össznemzeti és népies jellegű művészet újszerű, a kor lényeges kérdéseihez szól eszmeiségét, formáját” (Sőtér, 1987. 205.). Majd azért hozzáteszi, hogy Arany a történelmi balladákban kezd túllépni a népiességen, hogy az Oszikékben végleg eltávolodjék tőle, amikor is elérkezik a modern költészet világába „emennek hazai elődjeként, apjaként, s egy mind idegenebbé, félelmetesebbé váló világ szorongásaitól, baljós előérzeteitől gyötrötten” (Sőtér, 1987. 209.). Ami mutatja, hogy itt Sőtér is világnézetileg konstruál: megpróbálja Aranyt ha csak is kissé a kapitalizmus, ha nem is bírálójának, de legalább elszenvedőjének, feltüntetni.

Keresztury is azt írja a Szondi két apródjáról, hogy Arany „kialakította a ’nemzeti-37