Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2019. tél (5. évfolyam, 4. szám)
Szépirodalom
VÉGH BALÁZS BÉLA Megjegyzések Peter Handke rövidprózái elé Végh Balázs Béla 1953-ban született Börvelyben. Irodalomtörténész, a BBTE oktatója. Szülőfalujában él. Az osztrák születésű (1942.), ám évtizedek óta Franciaországban élő Peter Handke kapta a 2019. esztendő irodalmi Nobel-díját, a bíráló bizottság indoklása szerint „hatásos életművéért, amelyben nyelvi leleményességgel fedezi fel a humán tapasztalás sajátosságait és periferikus jelenségeit”. Bírálói közül sokan szemére vetik azt a korábbi kijelentését, miszerint meg kellene szüntetni az irodalmi Nobel-díjat, mivel „hamis kanonizációt” eredményez. Handke a rá jellemző csibészséggel azzal tér ki a magyarázat elől, hogy egykor nem íróként, hanem olvasóként fogalmazott így. írásainak fő témája az olvasó és a szerző kölcsönös megfeleltetése és az erről szóló metareflexió, valamint a nyelv („amely eltéríti az emberi akaratot, és megakadályozza abban, hogy önmaga legyen”), továbbá a különféle klisék és konvenciók. Ezekkel állítja szembe a költői nyelv törekvését, a lényeg megragadására, a részletekre figyelést, a humánum melegségét, biztosítva az alkotó fantázia feltételét. Az 1967-ben megjelenő első regénye (Viespile) megjelenését követően „impotens elbeszélőknek” nevezi korának emblematikus német prózaíróit és költőit, a Gruppe 47 tagjait. Verseiben a pop art és a ready made stílusában lázad a hagyományos irodalom és annak érzelgőssége ellen. Ausztriában Elfriede Jelinekkel, Josef Winklerrel és Thomas Bernharddal együtt ahhoz a nemzedékhez tartozik, amely a német nyelv válságáról beszél. Szerintük ezzel függ össze a nácizmus kritikájának mint Ausztria történelmi szégyenének az elhallgatása, általában véve a konzervativizmus bírálatának hiánya: „a nagy irodalmak hátránya, hogy mindenféle csaló azonosulhat velük”. Támadják Sartre „elkötelezett irodalom” fogalmát, mivel az elkötelezettségnek nincs keresnivalója a művészetben, hasonló módon bírálják Brecht „használati érték” fogalmát, mely hasznavehetetlenekké teszi a szavakat az irodalomban. Újítónak számít a színműírásban is. Elsősorban „sprechstück”-jeivel (beszédjátékaival) vált ismertté. Ezekben újfajta, a szokványos teátrális és dramaturgiai kellékeket mellőző, képek nélküli színjáték műfaját teremtette meg, amely szavakban mutatja be a világot, „mint a szavakban benne létezőt”. Újító négy hangra írt színdarabjával, a Publikumsbeschimpfung-gal (Közönséggyalázás), mely tagadja 17
