Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2019. tél (5. évfolyam, 4. szám)
Események, évfordulók
TŐKÉS HUNOR Válhat-e egy erdélyi magyar íróból magyarországi? Miért és mit nem fogad el a magyar irodalom az erdélyi magyar irodalomból? — tették fel a kérdést Bállá Zsófia és beszélgetőtársai A darázs fészke című esszékötetének bemutatóval egybekötött beszélgetésén. A kolozsvári születésű, jelenleg Budapesten élő szerzővel Markó Béla költő, politikus és Mészáros Sándor, a Kalligram Kiadó igazgatója beszélgetett az erdélyi lét sajátosságairól és az irodalom centrum-periféria kérdéséről a Nemzeti Színház kistermében, a 25. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron. Bállá Zsófia első, és egyben összefoglaló jellegű esszékötete lényeges kérdésekre tapint rá. Mégis inkább az olvasóra bízza a válaszadást, engedi, hogy továbbgondolja a szövegeket. Soraiba beleivódott a líra játéka és a próza metaforikus jelentéstartalma is. Nem véledenül jelenik meg az olvasó előtt a kötet olvasásakor a szerző közismert mondata: „Ahogyan élek, az a hazám”. A darázs fészke címadás is erre utal, az identitás keresésére és a definiálás vágyára, a közép-európaiság értelmezésére, és az erdélyi és anyaországi magyar kapcsolatokra. Ahogyan a beszélgetés közben erre Markó Béla is rámutat, a cím egyben azt is sugallja, hogy olyan esszéket olvashatunk, amelyek azt is közvetítik, milyen kívülállóként egy darázs fészkében lenni. Költőként prózát írni olyan, mintha az embernek hirtelen elveszne a térérzékelése. Bállá Zsófia a beszélgetés során úgy fogalmazott, hogy egy költőnek olyan prózát írnia, mintha az embernek hirtelen eltűnne a térérzékelése. „Versben az ember érzi az arányokat, azt is, hogy mi az, ami sok és mi az, ami már kevés, mi az a belső feszesség, ami összetartja. A prózának egészen mások az arányai és a mértékét meg kell tanulni. Ezt egy prózaíró tudja, a költő pedig gyakorta téblábol” — mondta, és úgy véli, az esszé zsilipműfaj, mivel a próza és a költészet között helyezkedik el. Bállá szerint épp ezért nagyon kevés olyan költő van, akinek a prózája is ugyanolyan jó. Markó Béla ennek kapcsán kiemelte, hogy irodalomtörténetileg mennyire éles különbséget teszünk költő és író közt: ráadásul írónak lenni egy mesterség, míg költőnek lenni valamiféle szakrális, patetikus feladattal, küldetéssel való felruházottságot jelent. Markó ugyanakkor Bállá Zsófia költészetébe szervesen illeszkedőnek látja annak esszéit is, szerinte az esszé műfajilag nagyon nehezen meghatározható, inkább egy példa a műfaj-köztiségre, amibe belefér a prózavers és a publicisztika is. Mészáros Sándor felhívta a figyelmet az 1989 előtti időszakban való publikálás nehézségeire is. Úgy véli, amíg az esszéíráshoz tér kell és megrendelés, addig a költészet sokkal könnyebben megfogan — legfeljebb nem adják majd ki, de a lehetőség megvan adva a megszületésére. A Kalligram Kiadó igazgatója szerint Bállá és Markó nemzedéke — és az utánuk következő nemzedék tagjai is — sokszor nem azért teljesítettek „kisebbet”, mint a nagy Nyugat-nemzedék esszéírói, mert a tehetségük fogyatkozott meg, hanem egész egyszerűen a diktatúra alatt a lehetőségeik voltak sokkal szűkebbek. A diktatúra uralta ugyanis az értelmezéseket. Volt, akinek a tehetsége meglett volna, de politikai vagy egyéb cenzúrák miatt nem kapott felkéréseket. Bállá Zsófiát még a szerencsésebbek közé sorolta, aki keveset és kis díjazással, de lehetőséget kapott. Bállá erre reagálva kiemelte, hogy vele ellentétben azonban több Erdélyben élő kollégája - filozófusok, esszéírók — írását a folyóiratok visszadobták. Az értelmiségiek hiába próbáltak újabb tanulmányokat, esszéket közzétenni, megjelenés nélkül visszakapták írásaikat. „Ebben az is benne van, hogyha valakinek az írására érkeznek kritikai megjegyzések, észrevételek, akkor abból tanul, va123
