Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2018. ősz (4. évfolyam, 3. szám)

Társművészetek

ához visszacsatolt Szatmárnémetiben marad.

Arról nem ő, vagy a hasonlóan tehetséges, jól képzett kortársai tehetnek, hogy tanári, alkotói éveinek túlnyomó részében az ügyeletes hatalmi szervek irányítóinak valami egészen másra volt szüksége. Ők a művészetet a politikai propaganda eszközének, szolgájának tekintették és ennek megfelelően bántak képviselőivel. A háború utáni város képzőművészeti, kulturális élete meglehetősen sivár, az 1944-es bombázások után romos házakat, tönkrement középületeket, kitört ablakokat lehetett mindenhol látni. A Szatmáron maradt képzőművészek alkotói csoportba tömörülnek, ezzel szerették volna jelezni, hogy folytatni akarják azt a művészeti életet, amely a két világháború közötti években pezsgésnek indult.

Az ötvenes-hatvanas évek számára is a túlélési stratégiákról szóltak, vállalt templomfestést, de az állványokon való munka túl veszélyesnek bizonyult. Készített díszítőművészeti munkákat, alkalmi, ünnepi tárlatok anyagának előkészítésén dolgozott, közben folyamatosan tanított helyettesítőként különböző általános iskolákban, hiszen eredeti munkahelyét közben tanonciskolává degradálták. Magyar állampolgárként végleges álláshoz nem volt joga, a román nyelvet sem sikerült megtanulnia, emiatt a tanügyi évei is folyamatos bizonytalanságban telnek.

1968 után Szatmárnémeti újra megyeközpont lett, ez egyben a művészeti élet felpezsdülését is jelentette. 1975-ben jelent meg egy album 11 szatmári képzőművésszel, ezek egyike Olajos Béla. Művei után ekkor már külföldön is volt érdeklődés, ami némi anyagi haszonnal járt.

Sajátos, filozófiává nemesített humora volt. Amikor az 1989-es változások után megkérdeztem arról, hogy mi a véleménye az eseményekről, beleszagolt a levegőbe és sokatmondóan megjegyezte: „Feljött a fekália”.

Hála a leánya gondoskodásának, utánajárásának, alkotásairól többen, többször írtak az utóbbi években, nagyszabású tárlatokon ismerkedhetett munkáival a művészet iránt fogékony közönség. Számomra Olajos Béla alkotásai azt üzenik, hogy a festés örömforrás, a természet szeretetéről, úszta emberi érzésekről, kialakult ízlésvilágról, korszerűségről, a szó legnemesebb értelmében vett realista látásmódról tudósítanak. Akár tájképeit, arcképeit, csendéleteit, kompozícióit, aktjait nézem, magával ragad munkáinak meggyőző ereje, úszta, áttételek nélküli képi üzenete. Ez az üzenet tartalmában, megjelenítésben egységes. Megítélésem szerint kár, sőt hiba lenne cifra, a tájékozatian emberek szemében esetleg érdekesnek, tudományosnak tűnő elemzések miatt ezt az egységet önkényesen izmusokra, divathullámokra darabolni. Olajos Béla nem volt expresszionista, kubista, szimbolista, ő csak egyszerűen, magától értetődő természetességgel, legjobb tudása szerint festett.

Tehetségének, munkabírásának, intellektuális adottságainak köszönhetően lehetett volna egyetemi tanár, megbecsült, elismert festőművész, hazája kulturális életének számon tartott kiválósága. Egész élete során minden eszközzel próbálták ebben akadályozni, de nem teljes sikerrel, hiszen most, 2018 őszén, 27 évvel az 1991-ben bekövetkezett halála után is rá emlékezünk.

96