Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2018. ősz (4. évfolyam, 3. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
élményeket, amelyekre a kamasz főhősnő a valóságban vágyakozik: valóban jó ötlet. Egy eljátszott színdarab révén megvalósul az, amiről a főhős Viki álmodozik: a szerelmét alakító Robival valóban egymásra találnak. Persze, mire is vágyhatna egy ilyen korú lány, ha nem idilli, de azért haveri, együttbulizós szerelemre? Ugyan a szerelem mellett legalább olyan erős, ha nem erősebb a barátság szála: igazából a barátság megszakadása az, ami mély lelki válságba taszítja Vikit, ez az oka a regény tetőpontját jelentő balesetének is. Na igen, bólogathatunk, tipikus kamaszproblémák. Ezzel a témakörrel biztosan minden tizenéves azonosul. De a kibontakozó történet regénybeli életterével is. A média, a közösségi oldalak napi szintű használatára, nagybevásárlások, a közös táborozás tipikus eseményei ugyanis hízelegnek az olvasónak. A mai kamasz és a regény világa között nincs legyőzendő távolság, mint lenne egy időben korábban élő szerző művének esetében. A cselekmény viszont önmagában nem volna elég, még akkor sem, ha regény élettere fejbevágóan ismerős. Ahogyan és amilyen hangon meg van írva, ki van párnázva, alá van dúcolva ez a cselekmény, az igazán figyelemre méltó. Ahogy az elindított hangnemet következetesen, a regény végéig kitartja. Ha a könyvet találomra felütjük az első, a századik, majd a háromszázadik oldalon, ugyanaz a hang, ugyanaz a lány beszél. Nincsenek stílustörések, döccenések, kiforratlanságok. Annak a Vikinek a hangját halljuk, aki a regény végére jó ismerősünkké, barátunkká vált, mert megismertük a belső világát, örömeit, vágyait és rémálmait. Tegyük hozzá, azért veszélyek is leselkednek jócskán egy kamaszként írt ifjúsági regényre. Először is a „rózsaszín” lelkizős lányregény csapdája, amikor az önnön mélységeitől megittasulva meg akarja mutatni, hogy mennyire otthon van az érzelmek világában, olyan érzelmi húrokat pendíthet meg az olvasóban, amiket eddig senki. Erre csábít az egyes szám első személyű, vallomásos narrátori hang is. A Félutasok elkerüli ezt a csapdát. Kamaszfőhőse teljesen átlagos fiatal, legfeljebb szolid és jólnevelt, aki unja az iskolát - tegyük hozzá a regénybeh iskola is inkább a kapcsolatok, barátságok megélésének terepe -, szabad idejében az interneten szörföl, sorozatokat néz, miközben nassol, és persze bulizni jár. A mai ádagos kamasz életét éh. Habár az érzelmi élet az elsődleges számára, a kapcsolatok intenzív megélése, de a narrátori hang az érzelmek festésében is visszafogott. Viki képes az önmagával szembeni távolságtartásra, akár öniróniára is. Megjegyzései, habár nem mentesek a (kamaszos) bölcselkedéstől, pontosak, még a legapróbb helyzeteket is minősíti. Például a családi bevásárlás kapcsán: „nemsokára belevetettük magunkat a bevásárlóközpontok hamis biztonságot árasztó varázsába”. Igaz, néhol a helyzetekből levont általános érvényű bölcsességek kilógnak a (könyv) sor(ai)ból, mintha a történetbeli helyzet nem volna elég, valami érettséget fitogtató általánossággal kellene megspékelni. Mint a 177. oldalon az első tábori napon az ismerkedős játék kapcsán: „Mindenkiben rejlik itt valami, ami számunkra még ismeretlen, amitől egy kicsit másak leszünk, akaratlanul is formálódunk, és bizonyára mi is hozzáadunk majd valamit az ő életükhöz; Mindenkitől tanulhatunk valamit, pontosabban mindenkivel tanulunk valamit magunkról, mert mindig az interakáóban válunk valamilyenné, gyakran magunkat is meglepve”. És ha már az apróbb hibáknál tartunk, a tizenéves korra való reflektálás is szükségtelen: hogy az iskolába menet a barátnőjével tipikus tinilányos dolgokról fecsegnek, vagy a barátnője azért csinál néha hülyeségeket, mert ez a tinikorral jár. Felesleges, mert a regényből mindez nagyszerűen kiderül. 86
