Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2018. ősz (4. évfolyam, 3. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
Az erdélyi magyar szociográfia szerepét alighanem a csehszlovákiai Sarló-mozgalmat elindító, annak falukutatásait megszervező Balogh Edgár látta a legvilágosabban. O sem „vádiratokat” várt természetesen kisebbségi helyzetben ettől a műfajtól, hanem a permanens önvédelemre szorított romániai magyarság belső kohéziójának a megteremtését. Felfogása szerint ugyanis a reális társadalomismeret az egészséges nemzeti tudatot erősíti az erdélyi magyarság körében. Az 1935-ben Csehszlovákiából kiutasított és azóta a Korunk belső köréhez tartozó (a folyóirat 1957-es újraindítása után főszerkesztő-helyettesi szerepet vállaló) Balogh Edgár mindig baloldalinak vallotta magát, de sosem volt anacionális. Nem véleden, hogy a Magyarország felfedezése szociográfia-sorozat első köteteinek a megjelenése idején ő szorgalmazta a leginkább az Erdély felfedezése beindítását. (Nem csak a Korunk hasábjain.) Abból az alapvető felismerésből indult ki, hogy a kisebbségi társadalom belső tagozódásairól, az egyes „néposztályok” egymáshoz való viszonyáról, „városi és falusi dolgozóink szociális helyzetéről, önvédelmi erejéről s nemzettörténeti szerepéről, kisebbségi életünk gyarapodó vagy fogyatkozó népi erőtartalékairól csakis egy szabatos szociográfiai népfelvétel adhat felvilágosítást”. Az erdélyi szociográfiai irodalomtól egy olyan nemzeti tankönyv előmunkálatait várta, amelynek célja a kisebbségi magyarság reális helyzettudatának a kialakítása. A magyarországi és az erdélyi szociográfiák funkcionalitása közti éles különbségtételt — miként az eddigiekből is kiderült — Bözödi György híressé vált munkája, a Székely bánja váltotta ki. A kötet kiadásában - tizenhét társával, akik az Erdélyi Enciklopédia könyvkiadói vállalkozást elindították - tevőleges szerepet vállaló Balogh Edgár úgy látta, hogy „a társadalomrajz részletein keresztül egységes drámai szerkezet bontakozik ki a költői alkotás komor fenségével”/ Ay erdélyifalu és a nemzetiségi kérdés (1932) szerzője, Mikó Imre elismeri ugyan, hogy „a mai helyzetről adott reális kép enyhíteni látszik azokat a hibákat, amelyeket a székely múlt egyoldalú beállításával elkövetett”, de ő is (akárcsak Venczel) arra hívja fel a figyelmet: az önvád „a kisebbségi helyzetben könnyen az ellenkező célhoz, a kiábránduláshoz vezethet”/’ (Ettől tartott az Erdélyi Szépmíves Céh is, amikor a Székely bánja kéziratának a kiadását tíz évre „elnapolta”.) A Makkai Sándor Magunk revíziójában meghirdetett elvekhez — az író-püspök távozása után is — következetesen ragaszkodó Jancsó Béla nem osztotta ezeket a nézeteket. Bözödi — emelte ki az Erdélyi Fiatalok hasábjain megjelent tanulmányában — a Székelyföld két világháború között tapasztalt leromlásának elsődleges okait „ezeréves folyamatban látja”, ezért foglalkozik olyan nagy terjedelemben a székelység „elfelejtett történelmével”, az önsorsrontó — múltbeli és jelenbeli — bűnök lajstromozásával/ (Nota bene: a mű eredeti címe — amit a királyi Románia cenzúrája nem engedélyezett — a Segítség nélkül volt.) A Csíkszeredái Pallas-Akadémia a történelmi tanulmányokat tartalmazó Székely századok közreadásával tisztelgett a történész Bözödi György szelleme előtt — születésének kilencvenedik évfordulója küszöbén. Egyed Ákos akadémikus ezekkel a szavakkal ajánlotta a kötetet a mai olvasók figyelmébe: „Bözödi a székelység sorskönyvét írta meg, azzal, hogy feltárta e hajdan erős néptörzs meggyengülésének körülményeit, a belső és külső körülmények alakulását. A tudomány módszerével mutatott rá a székely társadalom középrétegeinek, a lovas, illetve a gyalogrendű székelyeknek a megfogyatkozására, a jobbágyrend 81
