Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2018. ősz (4. évfolyam, 3. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
dennapi nyelv lezser tónusával látszólag banális tapasztalatokat közvetítettek, ugyanakkor a léthelyzet kilátástalanságát, reménytelenségét is érzékeltették. Klaus F. Schneider debütáló verseivel a „tökéletlenség bátorságát” közvetíti, melankóliájukkal egy népcsoport végső időszakának dokumentumai is. Herta Müller AMederungen című prózakötete, mely nem a román cenzúra, hanem a nyugat-berlini kiadó lektora ollójának esett áldozatul poétikai intenzitása miatt, alig élvezhető. A bánáti falu kimerevített képei: a hóemberek „erőszakot sugárzó szemeikkel”, a lázas jegenyék sárgasága, az „arc nélküli, elcsontosodott, fejkendős”, magukra hagyott öregasszonyok beivódtak az olvasói emlékezetbe. Beilleszkedés Németországban A kialakult külső és belső kényszernek nem lehetett sokáig ellenállni, sokan a legjobbak közül kivándoroltak. így oszlott fel az Aktionsgruppe Banat és vele együtt a romániai német irodalom. A csoportot összetartó és tagjainak szövegeit meghatározó külső nyomás megszűntével elemeire, tagjaira bomlott az írói csoportosulás. Többször felmerült a kérdés, hogyan fejlődtek tovább az egyes szerzők a kivándorlást követően. Richard Wagner szerint ezt a kérdést nem maguknak a szerzőknek, hanem az újabb művek ismeretében a kritikusoknak és az olvasóknak kell feltenniük, majd megválaszolniuk. Legtöbben továbbra is írtak, jóllehet a rendszerváltást megelőző években alig érdeklődött irántuk a közvélemény, inkább baráti körben tevékenykedtek. Németországban viszont nem alkottak a hazaihoz hasonló írói csoportosulást, hanem „szokványos német szerzők lettek” (Werner Söllner), ami nem zárta ki, hogy a Wichner- és Hensel-féle tiltakozás ellenére továbbra is bevándorlókként tekintettek rájuk a kiadók és a sajtótermékek. A hazai szellemi-lelki és területi viszonyokból történő kiszakadás és az új életkörülmények gyökeres változást eredményeztek. Mindegyik szerző alapvető szükségletként élte meg, hogy olyan irodalmi közegbe illeszkedhessen, amelyhez anyanyelvűknek köszönhetően már származási országukban is hozzátartozónak érezhették magukat. Teljesen mindegy, milyen kezded nehézségekkel küszködtek megérkezésükkor, az országcserét életminőségbeli gazdagodásként és írói egzisztenciájuk esélybeli növekedéseként élték meg. Mindez azért is lehetett így, mert a szerzők nagyobb hányada olyan időszakban vándorolt ki, amikor szülőhazájukban a legvadabb megszorító intézkedések és egyre inkább ellehetedenítő körülmények uralkodtak. Attelepülésüket felszabadulásként élték meg: egy hermetikusan zárt társadalmi rendszerből egy nyílt társadalomba kerültek. Kényszerhelyzetben felnőve sokkal jobban tudták értékelni és saját előnyükre felhasználni az ajándékba kapott szabadságot. Viszont nem volt könnyű számukra betörni a telítődött nyugat-német könyvpiacra; korábban csak kevés művük tudott kikerülni valamelyik Románián túli befogadói közegbe. További nehézségekkel járt a kortárs német irodalom kanonizált szerzőinek a rendjébe való bejutás, közülük csupán néhánynak sikerült. Ehhez még az is hozzá adódott, hogy a kommunista rendszerben ellenállóknak vagy rendbontóknak számító szerzők a nyugati kollégáktól eltérő, valamilyen központi státust töltöttek be az irodalmi és közéletben, most pedig meg kellet tanulniuk, milyen a peremiét. Meg kellett tanulniuk, hogy egy demokratikus kommunikációs közegben nagyobb befolyással bíró értéket képvisel az irodalom, mint az egykori kommunista társadalomban. A diktatórikus mechanizmusok által uralt Kelet-Európábán ahhoz a réteghez tartoztak, amelynek a min-73
