Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2018. ősz (4. évfolyam, 3. szám)

Tanulmány, recenzió, kritika

jegyében még az esztétikai elkötelezettséget is feltételül szabja az irodalmi megújulásban: „Személyesen a lírikus elkötelezettségét abban a kísérletében látom, hogy a közélet kérdéseire válaszokat találjon. A világgal szembeni magatartásának előfeltétele a kérdezőé, nem a hívőé. A társadalmi elkötelezettség esztétikait is feltételez”. Az Aktionsgruppe Banat mint kollektív szerző nem hagyott hátra maradandó értékű műveket, tagjai nem az örökkévalóságnak alkottak. Szövegeik inkább kísérletek, próbálkozások és egy önálló irodalmi út dokumentumai.

Ez az irodalom sajátos viszonyba kerül társadalmi környezetével, a bánáti, illetve a romániai német irodalom nem „tág mező”, viszonylag könnyen áttekinthető. Amíg a többi négy német irodalom polgári hagyományokban gyökerezik, és „örökösként” határozza meg önmagát, a bánáti (erdélyi) szerzők paraszti kultúrából fejlődtek ki. Ezzel magyarázható elképesztően egyszerű és pontos nyelvük, mellyel szkeptikusan viszonyulnak környezetük nyelvhasználatához, a bánáti falvak sváb nyelvváltozatához, valamint az iskola és a médiumok köznyelvéhez. Hogy egy apró önszerveződésből ilyen jelentős írók kerültek ki, azt gondolhatnók, olyan légkör jellemezte a hetvenes évek Romániáját, amelyben tehetségek fejlődhettek ki. Ám téves következtetés lenne azt mondani, hogy minden jó irodalom a diktatúra terméke. Ezt a provokatív kijelentést Joachim Fieber fogalmazta meg a már említett marburgi értekezleten. Werner Söllner mondott neki ellent: ez az irodalom a diktatúra által elszalasztott melléktermék volt, mint egykor a náci korszak szennyirodalma. A fiatal szerzők, akiknek életéből kimaradt a kommunizmus Sztálin és Ceauşescu közötti korszaka, szabadon nyilatkozhattak meg, ösztönözve érezték magukat a „színeket bevallani” és az „érvényes rendet” megkérdőjelezni. Szerencséjükre indulásukkor kevésbé idős lektorok tevékenykedtek a kiadóknál és a folyóiratok szerkesztőségeiben. Három meglévő irányba tájékozhattak: pártos elkötelezettség, szülőföldlíra és epigonizmus. Kényelmesen be tudtak volna illeszkedni valamelyik táborba, mégis új utat választottak; kényszerhelyzetben tanultak meg írni úgy, hogy a cenzúrának is megfeleljenek és engedményeket se tegyenek. Az Aktionsgruppe, valamint Klaus Hensel és Werner Söllner rövidprózájában a „közlő és a játékos impulzusok” harmonikusan egészítik ki egymást. A poétikai hatást nem rombolja a politikai-közéleti szándék, a mögöttes tartalmú szójátékok és játékos trópusok megőrzik befogadókra tett hatásukat. A hetvenes évek végén és a nyolcvanas években keletkezett hosszú versekben jelentkező másfajta attitűdöt (jellemzője az életrajz, önéletrajz, portré, önreflexió és önmegnyilatkozás) Annemarie Schuller 1979-ben „elkötelezett szubjektivitásként” (engagierte Subjektivität) értékelte, mások „új szubjektivitásként” (neue Innerlichkeit). A korabeli össznémet irodalmi tudat nem tartotta számon az elkötelezettség fogalmát, megmarad kelet-európai sajátosságnak. Ezt a fogalmat tovább taglalja Emmerich Reichrath az 1984-ben megjelent Reflexe II. című antológia előszavában: „Bizonyos jó értelemben vett, de valamelyest általános és elvont elkötelezettség helyett, amely az olvasó beavatottságával is számol, a „mi” helyében az egyén, a rendszerben és elméletekben gondolkodás helyében a saját szubjektum lesz a megtapasztalt valóság szűrője, és a poentírozott, gyakran aforisztikusra kihegyezett rövidvers helyébe az elmesélő-leíró és reflektáló hosszúvers lép”. Johann Lippet biographie című szövege pontos megfigyelésével erősebben hatott, mint a kortárs nyugat-német írók érzelemre irányuló önéletrajzai. William Tötök, Werner Söllner és Franz Hod jak hosszúversei, a bennük megőrzött min-72