Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2018. ősz (4. évfolyam, 3. szám)

Tanulmány, recenzió, kritika

Wagner. A líra tartalmas, szimbolikus nyelve, jól kidolgozott trópusai esélyt biztosítanak a cenzúrával szemben. Adott körülmények között a rövid terjedelmű líra terjeszthető leghatékonyabban a nyilvánosság felé. Hasonló a helyzet a rövidprózával is. Mindez a korabeli közlési viszonyokhoz történő alkalmazkodásként is felfogható. Az otthon rövidprózát író szerzők kivándorlásukat követően áttérnek a regényre.

Stefan Sienerthnek, a délkelet-európai német kisebbségi irodalmak jeles kutatójának általános észrevételei szintén találóak a romániai német irodalomra. Szerinte a vidékiségből és a szigethelyzetből fakadó nyelvi érzékenység jellemző erre az irodalomra, ez a típus a provinciális-regionális nyelvi idiómákból építkezik, ugyanakkor ez helyzet biztosít egyediséget a lírikusok képeinek, az epikusok pedig a változatos emberi sorsokat, kultúrákat és identitásokat tekinthetik műveik nyersanyagának. A falvak és a városok mikrokozmoszában láttatják az emberi szenvedélyeket és konfliktusokat, a történelmi és politikai viszonyhálózatokat, és rajzolják meg ezzel a háttérrel a lírikusok költői képeikben valósághű és eleven portréikat. Továbbá nagy figyelmet szentelnek a rendelkezésükre álló tapasztalati világ művészi modellezésének. Az epikában sokat számít a szerkezet és a megformálás kérdésköre, a lírában a nyelvi és a stíluselemek használata. Ennek az irodalomnak sajátos jegyei vannak: a nemzedékhez való tartozás tudata, az időszerűségre és a poétikai minőségre való törekvés. Egyesek előnyben részesítik a valóság hagyományos lírai és epikai manírban történő bemutatását, a bevált és időtálló diskurzusokra esküdve. Mások igyekeznek új formákkal kísérletezni, kétségbe vonva a megszokott motívumok létjogosultságát, és tudatosan eltávolodnak az irodalmi hagyományoktól, megpróbálnak valóságlátásukhoz kevés konvencionális, inkább hatásos és merész művészi eszközökkel élni. Teszik ezt kisebb-nagyobb sikerrel, sokan kivándorlásuk után is elszármazási régiójuk élményeit dolgozzák fel, bár ezzel nem vonzzák különösen a német olvasókat. Irodalmi beilleszkedésüket kezdetben a peremiét és a régiós elvárások egyszerre befolyásolják. Később egyesek közülük saját művészi utat találnak, fokozatosan eltávolodva az elveszett szülőföld példaképeitől; a lírikusok Adam Müller-Guttenbrunntól, akinek romantikus-érzelmes költészete évtizedekre meghatározta a romániai német irodalom elvárás-horizontját, az alkotásban és a befogadásban egyaránt.

Nem mindegyik romániai német szerző tekintette alternatívának a kivándorlást a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején: Joachim Wittstock, Franz Hodjak, Richard Wagner, Werner Söllner, Herta Müller, Karin Gündisch egyelőre a maradás és a kivárás mellett döntött, és megpróbálta az ország egyre kétségbeejtőbb állapotát leírni. Ellenállóknak tekintették önmagukat az egyre erősödő despota rezsimmel szemben, amely nem csupán a nemzeti kisebbségeket fosztotta meg identitásuktól és fenyegette asszimilációval, de a legelemibb emberi jogokat is lábbal tiporta. Műveik ellenállás-irodalomnak számítottak, ez leginkább Franz Hodjak, Werner Söllner és az Aktionsgruppe Banat (és vezető egyéniségei, Richard Wagner és Herta Müller) szövegeiből olvasható ez ki. Bennük rejtjelezve, nem ritkán megdöbbentő nyíltsággal bukkannak elő a romániai társadalomnak a szörnyű és buta diktatúra által uralt fogyatékosságai és viselkedésmódjai. A Romániában maradt szerzők szövegei azt bizonyítják, hogy kilátástalan helyzetben is „meg lehet írni azt, ami fáj” (Goethe). Anemone Latzina az elválás fájdalmát költői formával győzi le, Franz Hodjak kitart a fantázia és az akasztófahumor mellett, Joachim Wittstock a történe-70