Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2018. ősz (4. évfolyam, 3. szám)

Tanulmány, recenzió, kritika

miért éppen az elsősorban próza- és esszéíró Németh László („mellesleg” a 20. század egyik legjelentősebb magyar gondolkodója) az, aki új irányt ad az Arany személyiségét firtató elmélkedéseknek. O ugyanis minden orvosi, pszichológusi, természettudományi és pedagógiai tudását latba vetve elemzi azt a komplex folyamatot, ahogyan a szalontai nótárius „formálódik át költőből literátorrᔓ , és a s^erepkénys^er szociálpszichológiai fogalmával írja le a jelenséget. És persze ebben is van (ahogyan a költő rejtegetett érzelmeit pompás epikus leírásaiba kivetítve ismertük fel) énprojekciós ismérv: Németh László a maga dilemmáit (pl. a Nyugattól, Babitstól való elszigetelődését) Arany-portréjában rajzolja élessé- miközben ez a kép mégis valódi és teljességgel hiteles. Ugyanis Arany „mint minden magával mélységesen elfoglalt ember, tájékozatlan volt. Az embereket jól meg tudta nézni, ha akarta, de a maga helyét nem ismerte köztük”. Ifjúkorában még meg tudott szökni a maga választotta (színész-) szerep elől, a nagykőrösi tanárszerepből Pestre menekül — innen azonban nincs tovább: „...miután saját szerepéhez nincs többé ereje s reménye, kegd beletörődni a rászabott szerepbe, melyben talán mégiscsak hajt valami hasznot”, mint a nemzet klasszikusa, szerkesztő és komor prózai dolgozatok „muzeális” írója. „Elfoglalta helyét Arany, a harmonikus alkotó, a tökéletes mesterember, a magyar Deák, a kiegyezés költője” stb. Az esszéíró szerint ami a költőben legbelül zajlik, abból a pesti évek termésében már jószerint semmit sem lehet látni, minthogy „lassan-lassan alkalmazkodni ke%d a róla alkotott képhe^ s írásaiban egy bölcs öreg úr álarcát kezdi maga elé tartani”.“ (Az én kiemelésem — Sz.L.) Igazi énje csak a rádermesztett társadalmi pozíciójától szabadulás pillanataiban ismerszik fel, Arisztophanész-fordításaiban, az Őszikékben, a Bolond Istók ban- állítja Németh László nem teljesen elfogulatlanul, ám a szerepelmélet felől szemlélődve Arany munkásságának új dimenzióit nyitja meg. Módszertanát majd csak a minden biztos

tudásunkat kétségbe vonó posztmodernitásba torkolló irodalomelmélet veszi fel újra.

*

Csakhogy a magyar modernség különböző fázisai között/fölött olyan nagyságok állnak, akiket — Aranyhoz hasonlóan - nem lehetséges valamely irodalomtörténeti kategóriába szorítani, esetükben a kronológia is összezavarodik. Ott áll tehát Babits Mihály, leghívebb és legkorszerűbb 20. századi tanítványa Aranynak, s akivel mintegy magyarázkodásként és önértelmezésként szegezi szembe a maga nemzedéknyivel előrébb járó, „korszerűbbnek” érzett Arany-portréját Németh László. A valóság az, hogy Babits egy életen keresztül érezte s viselte magán „hunyt mesterünk” vigyázó tekintetét, és a fiatal költőből kifakadt keserűség: „nem takart seb kell, inkább festett vérzés!” — motívumszerűen meghatározta egész további pályáját, Arany ugyancsak fájdalmas ars poeticája szellemében. „.. .mit érne gyöngéd szó nekik, / Midőn a hont ordítva szeretik}” - szól a nemzethez való hűség igazi hangja, és íme, a másik, az oly sokat firtatott szerelmi érzés, a „rejtegetett” érzékiség: „S a szerelem... [...]/Én is szerettem [,..]/De halkan, zaj ne’kül... mint a virág/Egymásra hajlik és hangot nem ád/Midőn felpattan illatos pora/S elönti a kéj mámorai’ S így folytatódik a kéj mámorának pompás poézise: talán az egyetlen olyan vershelyzet a rejtekező költőnél, ahol első személyben vall, nem allegorikus áttételezéssel (mint A pusztai fű jpen) vagy epikus jelenetbe kivetített szerepjátékban. Babits Németh Lászlót, de a szociálpszichológia kialakulatlansága miatt a tudományt is jóval megelőzve keres és talál fogalmat a költészet — Arany által az esztétikai szép legmagasabb fokára emelt — fentebb muta-56