Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2018. ősz (4. évfolyam, 3. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
(Portréfestés a Nyugat szemléletváltása környékén) A korszakokon belül érvényesülő szemléleti különbségekre való tekintettel különösen izgalmas, hogy van két olyan, a századvég-századforduló szellemiségében érlelődött kutatónk, akik csaknem egyidősök, hasonló nagyságrendű nemzeti és európai műveltséggel rendelkeznek, Arany Jánost mindketten a magyar irodalom és művelődéstörténet példátlanul jelentős alkotójának tartják - csakhogy teljesen eltérő, szinte ellentétes szemléleti alapról. Hatvány Lajosról és Horváth Jánosról van szó. Hatvány, miközben mindmáig az egyik legizgalmasabb, de leginkább vitatható Arany-életrajzot írja, stílusának nagyvonalúságában sem tagadja meg önmagát, azt, hogy dúsgazdag és báró, s ekképpen egy világpolgár szemléletével közelít a plebejus származású alkotóhoz, akit mindenáron önmagához hasonló citoyenként akar látni. S mégis találja benne — a szellemi arisztokratát, egy olyat, akinek a világirodalmat átfogó, könyvekben meglelt műveltsége van, mezővárosok sikátorai közé szorítva, mert a világ művészeti csodáit nem láthatta. Ám ez a látszólag csillogó felületeken sikló, könnyű kezű stiliszta, aki a Nyugat nyugatosságát istápolja, Aranyhoz való viszonyában módszertanilag is felméri az exegéta hatalmas felelősségét: „Az életrajzíró művészete abban áll, hogy a biográfián keresztül valósággal megérti és megérezteti az alkotást.” Ebbéli empátiája arra is feljogosítja, hogy a költő alacsony származásának erényét elsősorban ne pusztán (a polgári kultúrával szembeállítva) népi értékeiben ismerje fel; sokkal inkább egyfajta individuális polgári felemelkedés látható ívét, az önmagát, a benne rejtőző tehetséget mérhetetlen kitartással érvényre juttató személyiség rendkívüli erényeit firtatja. Mindenekelőtt tehát ennek a rendkívüli emberi és művészi érzékenységnek a lélektani titkát szeretné feltárni, és a népi-nemzeti irány képviselőinek abbéli szándékával vitázik, mely szerint Arany életművét esetleg egyetlen irodalmi törekvés programköltészeti modelljévé szűkítenék le. Az életmű hagiográfiai megdermesztésére törekvő irodalomszemlélet egy olyan Aranyt akar láttatni, aki maradéktalanul illeszkedik a nemzeti klasszicizmusnak nemcsak esztétikai, de végtelenül puritán morális kereteibe is, következésképpen például művei mentesek a szerelem, s különösképpen az erotika bármiféle látványától. „Legpuritánabb életrajzíróink hiába is igyekeznének letagadni — fordít nagyot az irodalomtudomány hagyományos szemérmességén —: az ifjú Arany vérét a kamaszkor követelő érzékei hozzák nyugtalan hullámzásba.” És ugyanazt az esztétikai egyediséget veszi szemügyre, amit előtte már Riedl is, csakhogy ő már a Nyugat stilisztikai-poétikai-tematikai forradalma után teszi ezt, a szellemi arisztokrata szelíd malíciája tehát nem a költőt érinti (mi több, őt emeli az álszemérmesek fölé): azt az irodalomszemléletet, mely szerint a szerelem, az érzékiség mellőzése a műalkotásban olyan morális érték volna, amely önmagában is esztétikai értéket képviselhet, „...a magyar írónak, a magyar irodalomtudo?nány mai állása szerint, nincsenek érzéki vágyai"17 — fakad az életrajzíró valami ahhoz hasonló keserű nevetésre, mint egykor a költő, a maga eszményeiben való csalódásra emlékezvén („Oly küzdelemre, mely világcsoda,/Kétségbe’sett kacaj lön Nagyida.”). Majd a puritán ember soraiban kimutatja a világirodalmi nagyságot: „Pedig nem ismerek a magyar — és talán a világirodalomban — elfojtott vágyaktól remegőbb szerelmes éneket, mint...”, és ezután szépen sorakoztatja a pompás idézeteket Arany epikus költészetéből. Hatvány igényesen megfogalmazott észrevételei után (vagyis a harmincas évek kö-54
