Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2018. ősz (4. évfolyam, 3. szám)

Szatmári szerzők

Kész öngyilkosság lenne, ha meggondolatlanul elindulnánk. Nincs menekvés, összefüggő sártenger foglyai vagyunk, és hosszú ideig azok is maradunk. Téüenségre kárhoztatva, meg kell várnunk, amíg tovább apad a víz szintje. Hirtelen vesznek erőt rajtam az aggodalmaskodó gondolatok. Mi történik, ha a felesleges késlekedés miatt elszalasztjuk a kínálkozó lehetőséget, és mulasztásunkkal helyrehozhatatlan kárt okozunk? Tisztességben megöregedett férfiak szavai csendülnek fel bennem, akik megbíztak bennünk és fontos feladatot róttak ránk. Sorsdöntő események idején egyetlen dolog számít, a feltétel nélkül végrehajtott parancs. És mi, átkozottak, egy folyócska áradása miatt maradunk le a küldetés teljesítéséről. Mérhetetlen csalódottság váltja fel maradék önbizalmamat.

Ismeretlen kór betegíti meg a társaimat. Erejük megcsappan, remegő lábakkal mozdulnak, ha elgémberedtek a tagjaik. A félhomályban egyre csökken a szándék hitele. Elfogynak a tekintélyt sugárzó szavak, vádaskodó nyöszörgések maradnak csupán. Mindenki a másikat hibáztatja az átélt szenvedés miatt. Nem hisszük többé, hogy túléljük a barlang falai között terjedő kórt, melyről sejtjük, hogy a denevérek terjesztik. Érezzük, hogy a pusztulás elkerülhetetlen, romlásunk végzetszerűen következik be, akár tetszik nekünk, akár nem. Tehetetlenek vagyunk ellene, nem ismerjük az ésszerű megoldást. Könnyelműen elszalasztott lehetőségek, méltadanul elpazarolt életek, mert gyengének bizonyultunk, engedni mertünk egy kósza ödetnek. Látványosan pártolt el tőlünk a szerencse. A valóságban semmi nem úgy történt, ahogy előzőleg elterveztük. Bárhogy erőlködünk, nem értjük büntetésünk okait.

Váradanul gördül le az éjszaka csillagos függönye. Formák és alakzatok sokasága tűnik fel az égbolton, bonyolult mintázatok, melyek az örök rend elvárásaihoz igazodnak. A hold keskeny karéját bámulva úgy érzem, az idők kezdete óta közöm van az ezüstösen világító sarlóhoz. Vibráló fénypontokat szemlélve gondolom végig a vüágról alkotott elképzeléseimet. A bonyolult fogalmak hatására, melyek messze meghaladják mindazt, amit felfoghatok a valóság lényegéből, egyszerre értékessé válnak az élet apró ajándékai. Veszteségeimről megfeledkezve csodálkozom rá egy talányokkal teli, rejtőzködő világ üzeneteire. Váratlanul döbbenek rá, hogy korábban vakon éltem, anélkül, hogy megláttam volna a tekintetre érdemes dolgot. Egyetértésben a mindenható renddel, lassan ismerem fel, hogy létezik egy örök szellemiség, amely a valóság minden elemét áthatja. Minden pillanatban ki vagyok szolgáltatva egy külső akaratnak, döntései ellen fölösleges lázadozni. Az a dolgom, hogy méltó módon tisztelegjek előtte. Jól meghatározott oka van mindennek, az események egyetlen mozzanata sem hiábavaló, nem történhet másként. Összezavarodna a világ, ha módosulnának eredeti feltételei.

Béke és nyugalom érzése száll meg, amikor tényként sikerül elfogadnom egy alapvető igazságot. Alázattal hagyatkozom a felismerés legbelső lényegére. Megdöbbentő, milyen egyszerűvé válik a megértés folyamata, ha kiteljesednek az adott feltételek. Titokzatos öszszefüggések válnak egyértelműekké, majd keverednek a káprázat csalóka játékával, hogy tisztázzák az esedeges félreértéseket. Fogalmak jelentésén elmélkedve értem meg, hogy a barlang fölötti terebélyes fa, a gyantában levő hatóanyag ment meg a betegségtől, amely a társaimat emészti. Kósza sugallatoknak köszönhetően válik egyértelművé, hogy egy véletlenszerű mozdulatnak köszönhetem az életemet.

45