Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2018. ősz (4. évfolyam, 3. szám)
Szatmári szerzők
nincs szívem idő előtt kelteni őket. Tévelygéseink miatt napokat veszítettünk, néhány óra késés már nem számít. Gömbölyű gyantacseppek csillognak a fa lehajtó ágain. Kósza sugallatnak engedve, ebből a gyantából vágok a késemmel. A ragacsos masszát rágva érzem meg a sugallatot, mely arra figyelmeztet, hogy fontos eseményről maradunk le. A cselekvés pillanatát halogatva elmulasztunk valami fontosat, és a késedelmünk végzetessé válik. Megbocsájthatatlan hibát követünk el. Áttetsző felhőfoszlányok sodródnak a hegyek felől, lassan kerülik meg az éles sziklákat, majd hanyag könnyedséggel telepszenek a dombhajlat fáira. A völgyekből szivárgó köd fakóvá fátyolozza a folyómedret, melynek mélyén homályos körvonalakat öltenek a formák. Eldugott völgyekből törnek elő a hűvös szelek, hatalmas madarak lebegnek a sziklahasadékok között, melyekből áttetsző füstként emelkedik a pára. Gomolyogva terjedő ködfoltok takarják a hegyeket, szakadozott felhők kavarognak a lapos magaslatok fölött, eső ígéretét hordozzák. Váradanul telepszik az alkonyat a folyómederre, világoszöldből sötétszürkévé fakul a völgy. Dübörgő mennydörgés visszhangzik a vízmosás mélyén, bármelyik pillanatban kitörhet a vihar. Átmeneti szünet következik, de pontosan tudom, hogy a gyanúsan elnyúló csend a kezdete csupán egy kiadós zápornak. Szürkés felhők szegélyezik a látóhatár peremét, zendülve hasadnak csíkokra, amikor villámok cikáznak át a sötét égbolton. A megélénkülő szél is elkezdi szokásos körtáncát, a távoli sziklák fölött vadul örvénylik a vihar, egyszer függőlegesen megnyúló, máskor laposan szétterülő tölcsérként kavarog. Alattomosan morajló hangok figyelmeztetnek a veszélyre. Hosszasan elhúzódó hörgés, majd remegésbe forduló zúgás jelzi a zápor kezdetét. Vörösen izzó villámok csapódnak az erdő fái közé, a dörgések olyan sokáig visszhangzanak, hogy egyeden hosszú üvöltéssé olvadnak egybe. ívelt kupolaként borulnak fölénk a dübörgő hangok. A kavargó felhőkből akkora erővel kezd szakadni a zápor, hogy a hatalmas cseppek spriccelve csapódnak a sziklákhoz. Párafelhő burkolja a szürkén erezett köveket. Szélrohamok süvítenek a messzeségben, ahol a sebes folyású patakok erednek. Gomolygó felhők ködébe vesznek a meredek falú sziklák. Állati bőgéssé erősödik a vihar, robajló zajokat sodor magával. Heves zápor mossa a barlang bejáratát, az esőcseppek kopogó ritmusa sajátos üzenetet ver a vízmosás agyagos falán. Iszapos áradat zúdul végig a szakadékon, köveket görgető patakok duzzasztják a folyót. Vastagon hömpölyög a sáros lé, magasból lezuhanó törmelék temeti maga alá az ösvényeket. A rá nehezedő teher alatt hirtelen csúszik meg a felázott partfal, a vastag kavicsréteg simára gyalulja a hegyoldalt, az éles szélű kövek tövestől metszik el a fiatal hajtások törzsét. Gyökerestől szakadnak ki a földből a csenevész bokrok és a hatalmas fák. A medréből kicsapó folyó letört ágakat, egymásba fonódott gallyakat sodor magával. Egy korábbi földcsuszamlás fölött az ázott hordalék beleakad a gyökérhálóba, amitől sűrű fonadék rakódik az alámosott part mélyedéseibe. Egymásra torlódott fatörzsek duzzasztják a folyó vizét. A felgyülemlett áradat kavarogva terül szét a lapályon. Híg pocsolya önti el a völgyet, egymásba gabalyodott ágak és kacskaringós gyökerek torlaszolják el a menekülés útját. Sártenger veszi körbe a sziklafalat, végleg a barlang foglyaivá válunk. Tétlenségben telnek a napok, a nedves levegő és a csontig ható hideg elviselhetetlenné teszi a várakozást. Mintha egy időtlen világban, a fontos eseményektől elzárva élnénk. 43
