Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2018. ősz (4. évfolyam, 3. szám)
Szatmári szerzők
növényzet hiánya miatt iszonyúan kietlennek tűnik a táj. Kiszáradt mezőkön, terméketlen földeken haladunk. Durva szemcséjű homokot, elsárgult fűcsomókat taposunk, tüskés bozót áthatolhatatlan sorfalán törünk át. Alacsony cserjék között keressük a vadkecskék által kitaposott kanyargós ösvényt. Lapos fennsíkra kapaszkodunk, faragott kövek által borított utakon járunk, kiszáradt folyómedreken kelünk át, melyek szeszélyesen kanyarognak, mielőtt meredek falú sziklák között tűnnek el. Pirkadattól az alkonyi szürkületig köröznek fölöttünk a keselyűk. Estére vastag porréteg rakódik a ruhánkra, finom szemcséjű homokszemek őrlődnek a fogaink között. Kimerült testünknek szüksége van a pihenésre, éjszaka csenevész fák alá heveredünk. Lombos ágak hiányában hosszú szárú fűből rakunk magunknak valami tetőfélét, a hevenyészett sátor alig véd bennünket a szúnyogok támadásaitól. Zavaros álomba gabalyodva töltjük az éjszakát. Hajnalban fáradtan, fájó tagokkal ébredünk. Elhagyatott falvak utcáin kelünk át, düledező romok között járunk, repkény és borostyán futja be a repedezett falakat. Néhol csak a növényi gyökerek tartják helyükön a kilazult köveket. Omladozó oszlopok alatt üvegcserepek csillognak a porban. Cölöpökön árválkodó beszakadt tetők és kormos kövek jelzik, hogy dolgos emberek laktak ott valaha. Pókháló szövi be a beszakadt kemence nyílását, hosszú ideje hiányzik mellőle a szorgos női kéz. Porcelánbaba törött fejére találok az egyik fal mélyedésében. Nem akarom elhinni, hogy erre az eldugott vidékre is eljutott a városi mesterember által készített minőségi termék. Elvadult kecskék legelésznek a bedőlt sövénykerítés mögött. Elhatározzuk, hogy elejtünk néhányat. Sajnos, túl gyorsan menekülnek. Fölöslegesen hajkurásszuk őket, vadászatra alkalmas lőfegyvert nem használhatunk, hiányában az idős és beteg példányokat is képtelenség megsebesíteni. Porfelhőbe burkolózó lovas katonák tűnnek fel a sziklák között. Az idomított vadászkutyák felemelt fejjel szimatolnak a levegőbe, azonnal szagot fognak. A puskával felszerelt férfiak játszva ejtenek el három fiatal kecskegidát. A nyereg mellé kötözik a még rugdalózó állatokat, majd vágtatva tűnnek el a dombhajlat mögött. Kerülni szeretnénk a feltűnést, kiszáradt vízmosás lapos medrében találunk menedéket. Vakítóan fehérlenek a gömbölyűre koptatott kövek. Madarak köröznek fölöttünk, sötét árnyak suhannak végig a meredek partfalon. Egy korábbi gázló mellett pihenünk meg, jól látszanak a megkérgesedett iszapba mélyedő keréknyomok. Elszakadt gyöngysor sárgásán villanó golyóit válogatom ki a kavicsok közül. Azon tűnődöm, ki veszíthette el? Talán egy menekülő család szekeréről esett le, talán a gazdasszonya nyakából tépte ki egy lázadó paraszt. Újabb kérdés, mely örök talány marad. A mellkasomon lógó bőrzacskóba gyűjtöm az áttetszőén csillogó, parányi szemeket. Érzem, hogy a megfelelő pillanatban életet mentő ennivalóért fizethetünk velük. Nyomkereső kutyák tűnnek fel a meredek partszegélyen. Szerencse, hogy idő előtt szagot veszítenek. Kanyargó folyómedrek mélyén osonunk, ahol szomjan veszett állatok csontjai meredeznek elő a lapos kövek közül. Elmosódott körvonalú alakokra leszünk figyelmesek, magányos karaván vonul a kietlen pusztaságban. Nyomaikat követve haladunk kelet felé. Kopár útkereszteződésben vándorokkal találkozunk, tőlük értesülünk a fontosabb hírekről. Gondot jelent számunkra, hogy több napi késéssel szerzünk tudomást a harcok eseményeiről. Biztonságunk érdekében pontosabb ismeretekre lenne szükségünk. Óvatosan mutatok meg néhány gyöngysze-40
