Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2018. ősz (4. évfolyam, 3. szám)
Szatmári szerzők
körmünkkel vájtunk zöld húsukba ama keserű vér mögé rejtettük fehér bőrünket cigányokká lettünk engedelmes akácokra másztunk úgy hintáztunk a hosszú indákon akár a majmok aztán jöttek a nevetéstől kikerekedett és piros arcú lányok meglengették angyalszárnyaikat és hívtak hogy játsszuk el az általuk kitalált játékot ha-ha és hi-hi! hímfecske rá a tojóra hej micsoda ártadan játék fehér angyalkákból lila női ördögök lettek terhesek maradtak hasukat fűvel tömték ki aztán éreden almákat szültek valamennyien piros bársonyból voltak és piros boszorkányokká lettek és csak O lett fehér mikor eljött az ősz amikor a sírhoz vitték nagyon fehér volt túlságosan fehér akár egy üres papírlap de mi akkor is nevettünk miközben kalácsot és mézes tejet ettünk Öt várva hogy megérkezzen piros koronával a fején fent a dombon a cséplőgép dübörgőit mintha égbe akarna szállni a világ forrongott s rólunk megfeledkezett hosszasan egész máig hatóan szállt a búza pora ott volt a mi igazi falunk a gyermekeké a zöld völgy ölén mintha csak isten szakállábán körben dombok (ó ha felmentünk volna e dombokra belevertük volna fejünk az égboltba jaj micsoda búbok lettek volna fejeinken) odébb pedig egy másik egy ismeretien fekete folyó ott olyan örvények voltak hogy a föld fenekéig értek tilos volt oda menni de itt a pucánkig ért a víz ahogyan mindenki mondta szégyenkezés nélkül kezesebb volt nekünk ez a folyó a halak is hozzá hasonlóak voltak 36
