Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2018. ősz (4. évfolyam, 3. szám)
Szépirodalom
Gyorsan még hozzáfűzte:- Csak aztán ne beszélj róla, kincsem, senkinek! Nem szeretném, ha holnap majd visszahalljam az utcán valahol.- Oh, Helgácska! Hogy beszélnék! Én? Eszem ágában sincs! Bennem a titok ütök marad. Hallgatok, akár a sír.- Csak azért mondom, szívem! S már tudta, hogy azt, amit ő ma kérdésként fogalmazott meg, a holnapi sétája során már kinyilatkoztatásként fogja visszahallani. Újabb áldozat után néz, most már fölényes! Az övé a tér! Ellenőrizni akarja, hogy viszszahall-e valamit abból, amit már a tegnap elsuttogott. Mert már a tegnap intézni kezdte a teendőit. Körülnéz. Kihez is mehetne, lám? A patikába? Kirázza a hideg. Azt a rosszindulatot! Még a fejét is elfordítja a patika láttán, hogy ha Bállá Olga kinézne az ablakon, láthassa a mérhetetlen megvetését! Mert ahogy az a semmit érő, inkriminált, ellenszenves nőszemély elbánt vele, az nem közönséges! Egyenesen vérforraló! Minden jóérzésű embert felháborítana. Borzongással tölti el még most is. Hisz, még attól a kevéske cseppenő-csurranó pénztől is megfosztotta, amivel megpróbálta pótolni azt a semmi kis nyugdíjat, amit az államtól kap. Az történt ugyanis, hogy Bállá Olga egy idő után, a számítógépprogramra hivatkozva, nem volt hajlandó átváltani azokat a recepteket, amelyet havonta, a képzelt betegségére hivatkozva fölíratott a drága doktornővel. Amiből aztán egy kis szappannal, fogpasztával, samponnal el tudta látni magát. A piszok! A rabló! Az államot védi vele a kisnyugdíjassal szemben! Bár az is igaz — próbálta nyugtatni magát —, hogy tíz éven át mindig megtette. De akkor is! Mégis! Mit gondol? Csak azért nem vette már a szájára, s nem foglalkozott vele behatóbban, mert még remélte, hogy egyszer helyre jöhet minden. Újból a régi lesz az egykor gyümölcsöző kapcsolat. Hogyha nem, akkor majd tesz róla! Igen! S akkor aztán megnézheti magát... Menjen el Margitkához mégis? Igen! Megfordul, elindul vissza a városközpont felé, de a főtér előtti rövidárubolt előtt megtorpan. Ni, ni, hisz itt van Barkóczi Katinka! Hogy feledkezhettem meg így róla! Épp róla, aki a közmegegyezés szerint is a legnagyobb pletykafészek a városban. Amikor pletykált, majdnem önfeledtebbé vált, mint amikor szeretkezett. Teljes odaadással, erőbedobással hintette a szót. Benyit. Két-három vevő is van bent az üzletben, de Katinka, az elárusítónő kitörő örömmel fogadja. S mert foglalt, int a szemével, hogy maradjon!- Várj, szívem - súgja oda szóban is —, fontos mondanivalóm van!- Ne mondd!- De! El fogsz ájulni! A tegnap hallottam!-Oh, jaj! Penzum Helga megáll a zsúfolásig telt polcok előtt, úgy tesz, mintha ő maga is nézelődne, válogatna. Most már szinte mehetne is, hisz nemcsak sejti, tudja, mit fog majd mondani Barkóczi Katinka, de öli a kíváncsiság, hogy mennyire színeződött át a történet, amit a tegnap vízre bocsátott. És nem csalódik. Katinka kiszolgálja a vevőket, aztán ahogy kilépnek az ajtón, kezdi: 30
