Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2018. ősz (4. évfolyam, 3. szám)

Szépirodalom

végzetességét csak fokozza a szakadatlan megaláztatást átélő, sorsvállaló írástudó önmagára is irányított profán dezillúziója, aki önnön költészetét is önreflexív szkepszissel illeti, relativizáló (akár „dekonstruktívnak” is nevezhető) rezignációval szemléli. Az így megrétegzett, sokszólamú, képzettársításos beszédmód alapérzülete azonban továbbra is a tartós döbbenet, amely fátumos történéseket, kárhozatos, megsemmisítő végállapotokat, lét-nemlét határszituációkat jelez és ládeletez - omló belső és külső tájak versszociográfiáiban („vannak vidékek”), a rezervátumosan lealacsonyított, kiszolgáltatott indián-lét sorspárhuzamaiban, önszemléleti sorsmetaforáiban, vagy a halott író-, költő-elődöket szólongató invokációkban.

Külön szférája a poéta doctus lírájának a portréversek köre. Egy egész magyar és transzszilván kultúrtörténeti univerzum boltozódik föl ezekben a példaidézést, önmegerősítést, szövetségkeresést és -kötést szolgáló, klasszicizáló veretességet tanúsító művekben. A lelki-szellemi és erkölcsi identitásfelmutatás talán legszebb és legszentebb momentumai, amikor örök-aktuális tanításával elénk elevenedik a nagy etikai, szellemi mintaadók serege: Szenczi Molnár Albert és Apáczai Csere János, Misztótfalusi Kis Miklós és Mikes Kelemen, Gábor Áron, Petőfi Sándor és Kossuth Lajos, Ady Endre, Kós Károly és Tamási Áron, zsögödi Nagy Imre és Jékely Zoltán, Illyés Gyula és Kacsó Sándor, Gy. Szabó Béla és Szabédi László - s még mennyien! Együtt persze az egyszerű falusi öregekkel, apákkal és anyákkal, háborúkban, szegénységben megkínzott parasztemberekkel, vagy szabadságharcos, szilaj székely legényekkel, hargitai pásztorokkal - s a házsongárdi temetőbe költözőitekkel. A tájak - hegyek, havasok, erdők, folyók -, a „genius loci” ölelésében különböző kultúrák is találkoznak, s a költő hitvallást tesz az őszinte testvériség eszméje mellett, amikor román értelmiségi barátaihoz fűződő viszonyát foglalja versbe, amikor kiterjedt műfordítói munkásságot folytat — többek között — a szomszédos népek modern irodalmának, illetve az együttélő kisnépek (erdélyi szász, máramarosi jiddis) népköltészetének körében is. (Az összegyűjtött műfordítások reprezentatív kötete: Csipkebokor a^ alkonyaiban /1999./.)

Kányádi Sándor mindenkor és minden körülmények között az emberiesség és az emberi kulturális önvédelem szavát hallatta. Őrá is áll, amit maga definiált az erdélyi líra alapvonásaként: a „potenciális szimbolizmus”, a „bányalégszerűen” lappangó zord sejtelmesség. Kritikusai szerint „a gondolathoz mért maximális tömörség és tisztaság” értékeivel (Székely János) a „megmaradás fájdalmasan szép példázatait” írta (Cs. Gyímesi Eva), a „sajátosság méltóságát” fejezte ki (Czine Mihály), „balladás” „történelmi tragédiát” sugallt (Kántor Lajos) — „romlatlan magyar beszéddallammal” (Katona Ádám); „parabolaversei” a „helytállás biblikus énekei”, hasonlatosak a „félrevert harangok” hangjához (Görömbei András), „drámai feszültséggel” „magát a mindenséget ostromolják megnyugtató vigaszért” (Pomogáts Béla), bennük a „couleur locale-tól az egyetemes szenvedésig” jutó „erkölcs és szenvedély” hullámzik (Szakolczay Lajos), és feszül bennük a „világvége-hangulatokat”, a nemzetiség „elsüllyedését” nyomatékosító „lefojtott pátosz”, „muszáj-hősiesség” és „sztoicizmus” (Márkus Béla), „komor fenség” (Bitskey István), a „szelíd-szomorú rimánkodások” (Cs. Nagy Ibolya) szuggesztivitása — „a szülőföld és az anyanyelv”, „a nemzeti önazonosság keretei” (Nagy Gábor) között.

A ’89—’90-es fordulat után a Kányádi-versek éppúgy pontos közérzeti diagnózisokat

10