Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2018. ősz (4. évfolyam, 3. szám)
Szépirodalom
Ferenc-i vagy Szilágyi Domokos-i „hossszúvers”, „hosszú ének” egyfajta modern egyéni poétikai változataként szintén az archaikus népművészet, népköltészet és népi erkölcsi tradíció mélységeit forrasztja szervesen össze a magaskultúra, a magasművészet európai értékminőségeivel: mintegy a „bartóki modell”, „bartóki szintézis” új példájaként, megvalósulásaként. Murvai Olga pontos szakkifejezésével, szakszerűen találó terminológiájával: „vers-rekviem”, „fátumos hosszúvers” ez. Fohász, könyörgés, önmegszólító belső monológ, személytelen, „konkrétista” tárgyiasság, kollektív ima, regölés-részlet és -parafrázis, ősrituálé-reminiszcenciák (a vízen úszó koporsó - a vízre temetkezés — látomásában), mitikus és szakrális vonatkozások („mise és mese”), meditativ-kontemplativ gondolatfutamok sokféle árnyalata fonódik össze ebben a hallatlanul összetett — ismédések, fokozások, kontrapunktok, intarziák stílusalakzatainak sokaságából konstruálódó - rapszódiás szövegegyüttesben, amely egyszersmind valamifajta kortárs S%ó%at-variációként is értelmezhető. Mert, miként Vörösmartynál, a kétségek mardosta, aggodalmas létfilozófiai töprengés itt sem kerülheti ki a közösségi pusztulás, a nemzethalál rémét. A Kárpátok karéjozta szülőhaza legkeletibb szegélyén sínylődő, elhagyatott csángóvidéktől a kivándorlás legnyugatibb célpontjáig ívelő tekintet a felőrlődést konstatálja, a megmaradás zsugorodó reménységébe a végsőkig kapaszkodva: „szóródik folyton porlódik/él pedig folyton porlódik/szabófalvától san franciscóig”. A szelíd esdeklés égi meghallgatását vágyva („hogy ne kéne nyelvünk/féltünkben lenyelnünk/s önnön szégyenünkre”), s őrizgetve a hitet „a feltámadásra/vagy valami ahhoz hasonlóra” — még ha az csupán a világegyetem egyetlen megmaradt hidrogénatomból való reprodukálásának a természettudományos-kozmológiai esélye is. E költemény „a nemzetiségi és diaszpóra-létforma történelmi, illetve metafizikai tapasztalataival vet számot, a haláltánc látomásaival, profetikus vízióival feldúsítva, mindvégig egyetemes érvénnyel és kozmikussá tágított horizonttal” — írja a Kányádi-lírát elemző portrékönyvében Ködöböcz Gábor. A Nagyvárad szőnyegbombázását, a második világháborús kivégzési vezényszavakat, a csángó nyomorúságot felidéző képi motívumokat és a többit „én ott a bécsi utcán szedtem össze, meg magamban találtam, az emlékezetemben, amely egy kicsi részben a nemzet emlékezete is” - vallja maga a költő is. S aztán megint a poétikai formák gazdag, virtuóz változatossága, újabbnál újabb egyénített esztétikai alakzatok sora hoz hírt a tragédia, a katasztrófa sejtelméről és bekövetkezéséről — a szonettől a haikuig, a „dísztelen daltól” és „dilidaltól” a „körömversig”, a „románctól” a „bagatellig”, a búsongó szegénylegény-nótától avagy a villonias balladától a modernizált epigrammáig, a baljóslatú mesétől a groteszk fabuláig (és végeláthatatianul tovább: a rege, a rondó, a táncszó, a kurucdal, a „hattyúdal”, a dojna, a dramatizált vers, a kupié, a gázéi, az „apokrif ének”, a fohászos ima, a passió megannyi fajtájáig). Fölerősödik a litániaszerű panaszvers, a biblikus lamentáció, a jeremiádszerű, zsoltáros, zsolozsmázó ének kán táló hanglejtése, a fájdalmasan prófétikus, prédikátori, vándorénekesi, krónikás énekmondói figyelmeztetés és tudósítás intonációja. Különös módon összevegyülve az ellenpontozó irónia és önirónia, a kesernyés-gunyoros alulstilizálás és önlefokozás hangütéseivel, az olykor az akadozó lélegzetvételhez igazodó mondathajlításos, nyelv- és szójátékos, fekete humorral tréfálkozó-viccelődő, a töredezettség és a „depoetizáló” kiszólások révén többértelműsített, élőbeszédszerű előadásmód hatás jegyeivel. A magyar irodalomtörténet egyik legkeserűbb verseskönyve a Sörény és koponya (1989.), amelyben a tragikum 9
