Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2017. ősz (3. évfolyam, 3. szám)
Történelem
élvezve a Károlyi grófok bizalmát is — „eltanácsoló végzést”. Nem tudjuk azt sem, megvárta-e könyve, a Tissot-fordítás megjelenését. A bibliográfiai teljesség kedvéért jelzem, hogy Szinnyei szerint Marikowzky értekezést írt a vihnyei fürdő ásványvizéről és az értekezése meg is jelent 1777-ben, a már említett bécsi orvosprofesszor, Heinrich Johann von Crantznak (1722-1797) az osztrák monarchia gyógyforrásairól írt monográfiájában. Ennek rövidített, magyar változata jelent meg 1783-ban Nagykárolyban La Langue tollából. [Zárójelben jegyzem meg: Monográfiájának címoldala tartalmazza a monarchia államainak, tartományainak címereit, köztük „Seibenbürgen, azaz Erdély címerét (Kríz, 89.)]. Nos, ezt a közlést kétkedve fogadjuk, több ok miatt is: Marikowzky 1777-ben már öt éve halott, az eléggé alapos kortárs Weszprémi nem tud ilyen témájú Marikowzky-értekezésről; 1778-ban műve II. kötetében (a magyar változatban a 175-183. o.-kon) található lábjegyzetben bemutatja azoknak a „névjegyzékét, akik Magyarország vizeiről, főleg gyógyvizeiről írtak” — Marikowzky nem szerepel köztük, Vihnye (ma: Vyhne, Szlovákia) a felvidéki Bars megyében található, ahol — tudtommal — Marikowzky nem járt a szlovák fürdőtörténet-írás egy J. (Juraj ? —György?) Marikowskit említ Crantz munkatársának, és nem M. (Márton) Marikowzkyt (Múlik, 53) Marikowzky „A néphez való tudósításában” felsorolja a rüh gyógyítására hasznos magyarországi „kén köves bánya feredőket: a Budai, Váradi, Selmetz-bányai, és ezen Nemes Szatmár Vármegyében a Büdös sári víz” (Marikowzky, 355.). Vihnyét tehát nem említi. Ami mégis Marikowzkink személye mellett szól(hat) az a következő: Crantz 1763- ban, tehát még Marikowzki életében kapott megbízatást a monarchia-beli gyógyforrások felkutatására (Kríz, 88.). Ismerve doktorunk „vándorló“ kedvét, elképzelhető, hogy megfordult Vihnyén is. Továbbá, ismeretes az is, hogy Marikowzki élénken érdeklődött a gyógyvizek, gyógyfürdők iránt. Az előbb idéztem a rüh-vel kapcsolatban általa említett fürdőket. Egy másik betegséggel, a „veres himlő“ (kanyaró) gyógyításával kapcsolatban ezt írta: „A kiknek tehetségek vagyon ihatyák a Szeltzeri savanyú vizet. Ehhez hasonló ereje vagyon itt, Nemes Szatmár Vármegyébe lévő Új avagy mint mások mondják Felső falusi savanyú víznek, és más bánya vizeknek, mellyek itt találtatnak, úgy mint a Vanfalusi mellyekkel a szegény ember közönséges itala gyanánt-él mivel kevés bányás részeket foglalnak magokban“ (Marikowzky, 233-234). Nos az „Új/Felsőfalusi“ savanyúvizet — egyelőre - nem tudtam beazonosítani, viszont a „vámfalusi“ azonos a rüh-vel kapcsolatban említett „büdössári“ vízzel. A Pallas Nagy Lexikona ezt írja 1897-ben a Vámfalu címszó alatt: „Vámfalu, kisközség Szatmár vármegye szinyérváraljai járásában, (1891.) 1712 oláh és magyar lak.(ossal). Hozzá tartozik a kis Büdössár fürdő, melyet csak a környék lakói használnak; hideg kénes-meszes vizét csúzos bántalmak ellen használják“ (i. m., 629-630. o.). Vámfalu mai román neve: Vama. Rövidre zárva a témát: ha a Magyar Orvoséletrajzi Lexikon „Marikovszky Márton“ szócikkének állítását: „Elsősorban gyógyvizekkel foglalkozott“ (Kapronczay, 251.). túlzásnak is tekintjük, doktorunk balneológiái érdeklődése bizonyítottnak tűnik. 92
