Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2017. ősz (3. évfolyam, 3. szám)

Szépirodalom

neszezések andalítanak. A hold felé fordítva az arcomat, szóba elegyedek az alacsonyan suhanó felhőkkel. Jól ismerem őket, formáiktól elbűvölve, markáns férfialakokat képzelek beléjük, akár gyermekkoromban, amikor nagyapám mesélt az egykori hősök cselekedeteiről. Bódulatba ejt az éjszakai fuvallatok illata, józan részegséghez hasonló érzések járnak át. A csillagoktól parázsló égboltot nézve úgy tűnik, mintha a múlandóság keretei közül valami örök közelébe kerülnék, és rálelve a dolgok értelmére, megérteném a rejtett titkot, amit az idők kezdete óta keresek.

Az ütemesen ringatózó tenger hangjára ébredek. Világos foltok bontakoznak ki a látóhatár peremén rétegződő sötétségből. Jótékony párafolt fátyolozza a hajnali hullámokat. Harmatcseppek csillognak a deszka erezetében. A gömbölyű formák áttetsző tisztaságán ámulok. A rézsútos fénypászmákban világoszöldre színeződnek a hajó körül kavargó halrajok. Kegyelemtől megszállott hívővé válók ismét, aki egy látomás szemlélésébe merül, és nem tud betelni a látvánnyal.

Egymásnak feszülő felhők takarják a napot, a réseken átszivárgó halvány fénypászmák között halad a hajó. Az égboltnál alig sötétebb sziklák körvonalai rajzolódnak ki a távolban. Elmosódó partsávok, opálos ködben derengő hegyvonulatok felé tartunk. Ismereden sziget közelébe érünk, meredek kőfalak előtt, kopár sziklák között veszteglünk. A nyugati szeleknek feszülő kövek éleit csipkésre mintázták a kitartóan támadó hullámok. Távoli vizekről idesodródott farönkök szorultak a gránitfalak hasadékaiba, vöröses gomba telepedett meg a korhadó ágakon. Fehér szegélyű sókristályok rakódtak a csonkok hajlataiba. Fényesre koptatott köveket fonnak be a növények gyökerei, repedésekbe kapaszkodó göcsörtös szálak hálózzák be a sima felületeket. Odább kecsesen ívelt kőoszlopok meredeznek elő a vízből, melyeket hínárerdő ölel körül. Egy szűk bejáratú kadanban omladozó gátakon megtörő tajtéksávok, sárgás árnyalatú habzuhatagok teszik szemléletesebbé a látványt. Berogyott boltívek között csapkodnak a hullámok, a kövekhez ütközve magasra spriccel a víz, majd parányi cseppekre porladva oszlik szét. A szirteken megtörő ködpárában fokozatosan jelennek meg a szivárvány színei. Veszélyesnek tűnő csalóka világ, mely óvatosságra int bennünket. Szerencsére körültekintően viselkedünk, messze elkerüljük a tajtékhabba burkolózó hegyes zátonyokat. Bizonytalan vizekre eleve nem merészkedünk, feleslegesen nem kockáztatjuk a hajó épségét.

Különös fények csillannak a vízfelszínen, az égbolt felhőinek mintázata tükröződik a hullámok hajlataiban. Uszállyá szélesedő fodor jelzi a szél irányát. Egy hirtelen ránk törő délutáni zápor megváltoztatja a tenger árnyalatait, tompává fakulnak a korábban élénk színek. Sós illatok terjednek a levegőben, átjárják a fát, a vitorlát, de még a pattanásig feszülő kötélzetet is.

Nyugati szél dagasztja a vitorlákat, egyre magasabb hullámok között bukdácsol a hajó. A tenger forrongva váltogatja az árnyalatait. Elégededenül vitatkoznak egymással a különféle elemek. Széltölcsér csavarodva suhanó oszlopa magasodik előttünk, sós vizet spriccel ránk. Társaim felemelt fejjel szimatolnak a levegőbe, a rohamok közötti pára illatából igyekeznek kikövetkeztetni, milyen mértékű változás várható. Óvatosságra szólító intelmek hangzanak el. Vadul háborgó tenger, árboctöréssel fenyegető viharok elevenednek meg előttem, dörgéssel és villámlással kevert felhőszakadások, napokig tartó heves záporok, melyek eláztatnak mindent, a hajó egyeden zuga se marad száraz.

17