Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2017. ősz (3. évfolyam, 3. szám)
Szépirodalom
Karomat kinyújtottam. Mutatóujjamat kiegyenesítettem. Rámutattam valamire — és közeledtem hozzá. Mutatóujjam piramis alakú volt. Töve hatalmas kockákból állt, melyek mind kisebbedő kockákban folytatódtak a piramis-csúcs felé. Rámutattam valamire, közeledtem, hogy kinyújtott mutatóujjammal megérintsem. Sose sikerült elérnem mutatóujjam hegyével, amit megcéloztam. Még saját testrészeimet sem. Mutatóujjam tövében kínlódtam. A piramis egyik-másik kockájáról irányt változtattam. Nem néztem többé a semmibe vesző csúcsra. Más irányba rugaszkodtam. Amerre mutattam, abba az irányba a kockáról újabb piramis ágazott el — csúcsa mind kisebbedő. Láthatatlan kockákban folytatódott, de nem végződött, nem fejeződött be sehol; semmit nem tudtam megérinteni kinyújtott mutatóujjammal. Végül lefele mutattam. Zuhantam a piramis csúcsa felé, mely maga is zuhant, de soha nem jutott — sehova... Ritkán álmodtam, de majdnem mindig ezt. Már itthon, Nagy-Britanniában megpillantottam egyszer egy sorozóplakátot. Bajuszos, acélos tekintetű férfi - katonatiszt — mutatott ki belőle (és nem: le róla!) egyenesen rám: I want you! Téged akarlak. Te kellesz. Nekem. Katonának. Mutatóujja mintha két szemem közé bökött volna. Döbbenetes hatású, sikerült plakát volt... Ettől kezdve nem álmodtam piramisnak a mutatóujjamat. Talán igaza van Joannak, hogy az álmok is kikerülhetőek. De mit tud ő az álmaimról. Az álmaim csak rám tartoznak. Csak én kerülhetem meg őket. De makacsak, makacsabbak kősziklánál, szakadéknál, viharos óceánnál. Nem akarok tizenhat éves, riadt, nyugatra kelet felé menekülő kamasz lenni, s mégis, mind gyakrabban az vagyok. Beteg ember vagyok. Fehér köpenyes szanitéc akarok lenni. 10
