Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2017. tavasz (3. évfolyam, 1. szám)
Események, évfordulók
Nagyon szorgalmas. Mamája meg épp ezt szereti benne! Nem kell külön részleteznem, hogy Zsuzsika hétéves kisleány, s hogy az intézményesített oktatás keretei között szerzi az ismereteket, mert tudom, hogy a partner ezt tudja. Aztán: Szeret oda járni. Nem fejtem ki, hogy ő, mármint Zsuzsika szeret iskolába járni. Nagyon szorgalmas, de nem a vasgyűjtésben vagy az almaszedésben, hanem a tanulásban, mert tudom, hogy a partnerem másra nem gondolhat. Mamája meg épp ezt szereti benne. Vagyis Zsuzsikában azt szereti a mamája, hogy nagyon szorgalmas. Bár itt még nincs eldöntve, hogy az anyukájáról vagy a nagymamájáról van-e szó. Később, a szövegkörnyezetből majd az is kiderül... Gyakorlóiskolánkban a következő párbeszéd hangzott el egy tanítónő és tanítványa között: - Pistike, elhoztad a meséskönyvedet? - El. - Odaadhatom Zolinak? - Oda. No, ezt tessék lefordítani bármilyen idegen nyelvre! A két igekötővel Pistike komplett mondatokat helyettesített. Tehát nem kellett azt válaszolnia, hogy: igen tanító néni, elhoztam a könyvet. Elegendő volt ennyi: el! De a tanítónő sem papírhajtogatáshoz vagy gyújtósnak kérte el, hanem olvasásra. Ismét csak a „tudom, hogy tudja, hogy tudom, hogy tudja” érvényesül, s egy kicsike részben (egy igekötőben) mégis ott az egész! Én, bocsánat a képzavarért, füllel szoktam kukkolni. A következő párbeszédet nemrégiben hallottam Debrecenben, a Pálma cukrászda előtti villamosmegállóban. Többen várakozunk a járdaszigeten, vége a focimeccsnek, már jönnek a szurkolók is, meglehetősen letörve. A mellettem álló fiatalember int közeledő barátjának: - Szevasz! - Szász! — Vótál? - Vótam. - Beteg vagy, oszt mégis kijöttél? - Ki! - Na, mi vót? - Aáá... , s legyint egyet. A lehető legegyszerűbb „dialógus” fültanúja voltam. A szituációból tulajdonképpen minden kiderül: a mellettem álló eleve feltételezi a barátjáról, hogy tudja, mi után érdeklődik. (Vótál? Vótam.) Aztán megint jön az igekötős válasz: ki. A Na, mi vót? kiegészítendő kérdés bővebb válasz reményében hangzott el, de a legyintéssel kísért elhúzott Aáá... így is kifejezte a drukker csalódottságát. Talán az előbbiekből is kitetszik, hogy a magyar beszélő mindig partnerben és globálisan gondolkodik, de a részletekből lehet következtetni az egészre is. Ezt egy tipikus nyugati agy nem tudja, mert az európai fordítva gondolkodik! Előre gyárt szerkezeteket, mondatokat, s e panelekből építi fel a beszédházat. Tehát pont fordított az attitűdje, a részletekből halad az egész felé, míg a magyar mindig szövegegészben gondolkodik, és abban értelmezi a részleteket. Talán ezért is lassúbb valamivel beszédtempónk az európai átlagnál! A gyors beszédet ugyanis nem tudja a magyar agy expressz-sebességben dekódolni. Milyen érdekes, ma már szinte alig tanulnak németül, pedig az én diákkoromban ez volt ,a’ nyugati nyelv. Már az első órák valamelyikén figyelmeztettek bennünket: Tessék egész mondatban válaszolni! Nehéz volt hozzászokni, hiszen mi gyakran szoktunk hiányos mondatokat használni. Aztán, ami újabb nehézséget okozott: a ICATI szórend. Aki beszél németül, az tudja, mit jelent e betűszó... Most kell szóvá tennem, hogy a magyar társadalomtudományok művelői nem használják fel kellőképpen a természettudományok eredményeit, s kutatási módszereiket sem alkalmazzák. Az imént vázoltak háttérmagyarázatához ezúttal az agykutatót hívom segítségül. Varga Csaba: A magyar és% című tanulmányából való e részlet: „Nyelvünknek és műveltségünknek köszönhetően gondolkodásunkat teljes mértékben megszabja az, hogy jobb agyféltekénk irányítja a balt, míg a nyugati gondolkodásban a bal agyfélteke uralja a jobbot. A jobb agyfélteke munkája: képzelőerő, bölcselet, a kép átlátása, lehetőségek
