Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2017. tavasz (3. évfolyam, 1. szám)
Társművészetek
sors iróniája, hogy Romániában kritikus szövetségből van kettő, Magyarországon színházi szövetségből. Szóval tektonikus mozgások mindenhol vannak, ez elkerülhetetlen a mai időkben. Sokszor szerencse „kisebbségben” élni, távol a nagy összecsapások centrumától. Az erdélyi színikritikusok (ahogy a színházak is) meg tudják őrizni a függedenségüket, és törekednek is erre. Koltai Tamás írta a budapesti Színház folyóiratban a kritikáról közölt sorozat összefoglalójában: „...A kritika csapnivaló, mert elborította az ideológia és a politika. Jellemző a brutális átpolitizáltság. Aki belép ebbe a térbe, szerepet vállal a polgárháborúban.” Természetesen sok irónia van ebben a kijelentésben, de nem tagadhatjuk, hogy ideológiai elfogultság szinte mindig jelen volt a kritikában, volt mikor parancsra, vagy érdekközösség, világnézeti hozzállás szerint. Pár éve Bukarestben részt vettem a nemzetközi kritikusszövetség (IATC) a színikritikáról tartott konferenciáján, ahol nyugati kritikusok vallottak arról, hogy mennyire kiszolgáltatottá válik egy kritikus, aki függ valamilyen laptól, annak koncepciójától, esetleg irányultságától. Ahhoz, hogy egy kritikus komolyan vehető legyen, független megélhetést is kellene biztosítani számára. Nem beszélve arról, hogy az internet világában már mindenki közzéteheti a véleményét. Ha valaki tud blogot szerkeszteni, akkor rendszeresen közölheti a véleményét. Mert ugye a focihoz, a politikához és a színházhoz mindenki ért... Mindez átértékelteti a kritikus szerepét. Zűrzavar lesz a fejekben. Ugyanakkor ne gondoljuk, hogy ez nem hat vissza az alkotókra. A zűrzavaros megítélések rájuk is hatással vannak. Sajnos, azt látom, hogy ma nincs egy közös értékrendszer, nem tudod felvázolni az erővonalakat. Azt gondolom, épp ilyen korszakokban lenne fontos, hogy a művészet tudjon olyan komplex élményt nyújtani, ami a dolgok mélyebb megértését szolgálja. A kulturális értékek, a művészet összeköti az embereket, általa dialógus jöhet létre különböző világnézetű, nemzetiségű, vallású emberek között. A művészet egyetemes és ugyanakkor sajátosan jellemző egy közösségre. A Nemzeti Színházban szervezett nemzetközi fesztiválunkat Madáchról, a legjelentősebb magyar dráma, Az ember tragédiája szerzőjéről neveztük el. Az ember tragédiája egyszerre egyetemes érvényű mű és a magyar nemzeti alkatra jellemző alkotás. Vidnyánszky Attila a „hagyomány, korszerűség, nemzetköziség” eszmei pilléreire építve vezeti a Nemzeti Színházat. A nemzetközi fesztiválunkra minden évben érkeznek nagy hagyománnyal rendelkező európai színházak és számunkra egzotikus, sajátos színházi kultúrájukat több száz éve őrző előadások más kontinensekről is, mint a kínai opera, a koreai sámán szertartás, a jakut színház, az iráni előadás. Egészen megejtő találkozások jönnek létre a színház hullámhosszán! Visszatérve az erdélyi kritikára, egy nagyon egészséges viszonyt látok kialakulni a Játéktér köré csoportosuló kritikusok, fiatal toliforgatók és a színházak között. Ott vannak minden fontos fesztiválon, vezetik a szakmai programokat, állandó párbeszédben vannak az alkotókkal, sokszor ilyenkor tartanak teatrológus hallgatók számára szemináriumokat vagy írják meg naponta az esemény krónikáját. Ez a koncepció, hogy a szerkesztők, akik egyben a kolozsvári illetve a marosvásárhelyi teatrologia szak tanárai, lehetőséget adnak a teatrológus hallgatóknak a közlésre, terelgetik, tanítják őket, nagyon hatékony és biztosítja az utánpótlást is. Romániában a teatrológus képzés eredeti koncepciója, hogy egyesekből szakíró, kritikus váljon, mások színházakban dramaturgként, irodalmi titkárként helyezkedjenek el. Magyarországon a színművészeim kizárólag dramaturg képzés folyik, a kritikusoknak inkább bölcsész típusú előképzettségük 73
