Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2017. tavasz (3. évfolyam, 1. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
híjával. Elbeszélésről sem lehet szó, mert jóval meghaladja a műfaj terjedelmét. Ha ezt a szöveget azon metamorfózisok szemszögéből ítéljük meg, amelyeken a XX. század epikai formái átmentek, könnyen megállapíthatjuk, hogy egy regényszerű struktúrával állunk szemben. Nyilvánvalóan nincs szó egy olyan nagy társadalmi regényről, mint amilyen a Ion vagy a Lázadás (Răscoala), hanem egy önéletrajziról, egyes szám első személyben megírva. A prózaíró által a Kálváriában felvállalt diskurzus azért meghökkentő, mert Liviu Rebreanu műveit általában a nagy epikai alkotásai által kreált elváráshorizontok szemszögéből értelmezik. Azonban az a regiszter, amelyben az író mozog, jóval sokszínűbb ennél, s magában foglalja a regény sokféle aspektusát, ami természetes egy olyan prózaíró esetében, aki arra törekszik, hogy a maga teljes komplexitásában mutassa be a valóságot. Rebreanu állandóan igyekszik gazdagítani a maga narratív struktúráit, és sorra magáévá teszi a realista társadalmi regény (Ion, Lázadás), a pszichológiai regény (Akasztottak erdeje - Pădurea spânzuraţilor), Ciuleandra — egy népi tánc neve), a fantasztikus regény (Adám és Éva - Adam şi Eva), az erotikus regény (Parázs - Jár), a naplóregény (Kálvária), a bűnügyi regény (Mindketten - Am adói), a történelmi regény (Királyfi - Crăişorut), a politikai regény (Gorilla - Gorila) époszi képleteit. A Kálvária 1919-ben történt megjelenését megelőzte egy részlet közlése ugyanebben az évben a Sburătorul folyóiratban. A Menekülés (Fuga) címmel közölt szöveg a teljes változat VI. és VII. fejezetéből tartalmaz több epizódot. Akárcsak az Álmok fészke esetében, Rebreanu ismételten az autenticista esztétika hívének mutatkozik az által, hogy elég keveset változtat a valóság által nagyvonalúan szolgáltatott tényeken. Szereplőinek valódi személyazonossága könnyen felismerhető) lehetett a korszak olyan ismerője számára, aki otthonosan mozgott az adott időszak politikai és irodalmi életében. Az intim naplóval ellentétes epikai forma, a közveden valóságból a szövegbe felvett személyek, az író által megélt eseményekből fakadó inspiráció olyan újabb koordináták, amelyek az elbeszélés autentikus mivoltát kívánják fokozni. Ezt jegyzik fel az író műveinek kritikai kiadását megvalósítók. Akárcsak néhány novellája esetében, Liviu Rebreanu ezúttal is keretet választ a narrációnak. A keretet az író bevezetője jelenti, amelyben egy rövid Figyelmeztetésben (Avertisment) bevezeti olvasóját művének univerzumába. A prózaíró egy „nagyon fiatal és nagyon ismeretlen” költő öngyilkosságának hírével kézi narrációját. Ennek a halálesetnek nem volt semmiféle visszhangja a háború teljében, amikor a halál egyszerű, mindennapi eseménnyé vált. A szerző sokáig boncolgatja a fiatal pályatárs halálának okait, aki „abban a pillanatban?’ vetett véget életének, „amikor világosan megértette, hogy közte és az emberek között, akik felé lelke mélyéből törekedett, szakadék nyílotf. Liviu Rebreanu Figyelmeztetése azonban kölönösen azon esztétikai elképzelések folytán válik fontossá, amelyeket emleget. Az író jelzi, hogy az elhunyt költő után olyan kézirat maradt, amely szerzője mérhetetlen őszinteségének folytán az autentikus esztétika vonalát követi: ,Az_. önkéntesen eltávozott költő után egy halom vérrel öntözött papírlap maradt. Kíváncsiságból beléjük lapoztam. A ytán tudatosan elolvastam. Egy gyötrődő agónia története volt, amelyet írója reszkető sietséggel vetett papírra utolsó óráiban. Érdekesnek tűnt számomra főleg azért, mert őszinte, akár egy gyónás.” Az író rendezői szerepet vállal, aki hozzányúl a szöveghez, annak irodalmiságát fokozandó. A dokumentumból a fikcióba való átmenet egyenlő a művészi objektivizálás és 58
