Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2017. tavasz (3. évfolyam, 1. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
„semmi vasporszerű közegébe dobott mágnes”. Újra a „kép” tehát a vers centrumában, ezúttal a költői kép értelmében. A kép, amely nem ábrázol, nem illusztrál díszít vagy elmond, hanem önálló entitásként lehetőségét adja az „irány nélküli megismerésnek”. Szinte a szimbolistákat idézi ez a vers- és képfelfogás: a költői kép feladata, hogy mágnesként vonzzon jelentéseket, amelyek a maguk konkrétságában nem mondhatók ki, viszont a kép révén - irány nélkül, azaz nem a rációra hagyatkozva — a jelentések megérezhetők, s visszavezetnek az egészbe, a teljesbe. A vers, az irodalom pedig épp olyan megismerő tevékenység, mint a filozófia: az érzéki megismerés terepe. Akár Babitsig is vezethet vissza e gondolat: a bölcseleti alapokon nyugvó líra keresi (és találja meg) a neki megfelelő formát a kötetben. Bár - mint bevezetőnkben jeleztük — kétségtelen a kötet avantgárdhoz való kapcsolódása, úgy véljük, az avantgárd kevés a kötet egészének leírásához. Egyáltalán a magyar neoavantgardnak a kötet megjelenése táján záruló első hulláma s azt azt követő második hullám a 70-es, 80-as években problematikus jelenség. Nem egyértelmű ugyanis, hogy mik is a gyökerei ezeknek a „hullámoknak”, hová kapcsolnak és kapcsolódnak vissza. A közép-kelet-európai irodalmakat a 60-as évek végétől éri el a beat hatásként: a beatirodalom és az avantgárd poétikai gesztusai, hagyományhoz, világhoz való viszonyaik nagyon közel állnak egymáshoz, csak míg a beat szülőhazájában, az amerikai irodalomban a klasszikus avantgárd korában még nincs hagyomány, amivel szembefordulhat, ez, a hagyományt destruáló versbeszéd az 1950-es években, a beatben jelenik meg. S ez az, ami a 60-as évek végén — elsősorban az Üvöltés antológia megjelenése és szélesebb körben való elterjedés után különösen — igenis hatást gyakorol a korszak fiatal irodalmára. Rajongva bomolva Shelleyért Rámbaud-ért Chattertonért ifjúságom nyamvadt hadovája fültől fülig hatolt GYŰLÖLÖM A VÉN POÉTÁKAT! Különösképp a viss^atáncolókat kik más poétákkal értekednek kik sdétsusogják ifjúságunkat mondván: - Mi mindent csináltam akkor de nem most, hanem akkor csakis akkor— Hogy csitítgatná szavam a% aggkor rokkantjait: — Barátotok vagyok s adgá lesetek általam ismét akik voltatok egykor— Majd éjjel otthonuk meghitt melegében mentegetőző nyelvüket kitépném s ellopnám verseiket. 47
