Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2017. tavasz (3. évfolyam, 1. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
„Kemény Zsigmond örömmel fedezi fel a költőnél azokat a vétekmagokat, melyekre a maga tragikumfelfogását építi”, aztán „Deák könnyekig meghatódva olvassa Aranyt” (ez már Széchenyivel is megesett volt), s ami a legfontosabb: „Petőfi méltó társául fogadja”. Aranyt felelősségérzete, lelkiismeretessége, munkaszeretete, okossága, a valósághoz való hű ragaszkodása már-már mindenki fölé emeli — se tulajdonságok különösen akkor kerülnek elő, amikor Horváth maga is érzi: „a nemzet költője” (éppoly érthetedenül, mint „a haza bölcse”) egyfajta „döntésdeficitben” szenved, s nem talál „korhoz való” megoldásokat. (A Toldi szerelme például lényegében verses regény - háborúról és békéről, gyűlöletről és szeretetről, s ha történetesen prózai formában íródik, ma bizonyára egyik legolvasottabb „nemzeti klasszikusunk” volna.) Arany költészetének befogadására tehát végig egyfajta kettősség jellemző. Tekintélye már az ötvenes években kétségbevonhatadan, ám igazából 1867 után válik — Horváth János-i értelemben- „a nemzet klasszikusává”, azaz a hivatalosan elismert és intézményesen kanonizált „poéta laureatus” megtestesítőjévé. Tegyük hozzá, némileg későn. Ugyanis 1870 táján egyszerre és gyökeresen megváltoznak az irodalmi akkulturáció feltételei, méghozzá oly nagymértékben a tömegkultúra javára, hogy az a különben népszerű aranyi mű további befogadásának sem kedvez. (Mint ahogy nem kedvez Keménynek, de kedvez, annál inkább, Jókainak. Jellemző módon, az 1800-as évek végén magát Mikszáth-ot az irodalmi közvélemény — azaz az irodalomtanárok többsége is - kedves, de közepes Jókai-utánzónak tartja.) A századfordulós irodalmi elit szemében a lírikus-epikus dichotómia a „szubjektív Petőfi” és az „objektív Arany” képévé finomult. A nyugatosok jelentős része (Ady nem tartozott közéjük) saját előfutárának tekintette az idősödő Aranyt. A 20. század második felében pedig végre megtörtént az 1850-es évek lírikus Arany Jánosának újrakanonizálása is. Az aranyi poézis eme befogadási problémái mindenképpen visszavezethetőek arra, hogy költőnk soha nem ambicionálta azt az egyszerű (ellentmondás-mentességében bizony sokszor nagyon leegyszerűsítő) irodalmi szerepet, amely oly kedves volt Petőfi szívének. (A maga módján Jókai is valami ilyesmire, azaz „petőfiesre” törekedett.) Ilyen értelemben Arany valóban Babits elődje: mérlegelte és válogatta a szerepeket, nem tudott (vagy inkább nem kívánt) olyan költő-szerepben tetszelegni, amely ugyan rendelkezésére állt volna, ám igényes erkölcsiségének és aggályoskodó intellektusának nem felelt meg, illetve meglehetősen idegen volt sztoikusnak mondható alkatából is. S ha Petőfi évszázadokra szóló (és talán évszázadok irodalmát meghatározó) recepciója alig tíz év alatt alapozódott meg, akkor az Arany János életművének befogadástörténetéről bízvást elmondható, hogy maradandó alapjaink lerakása folyik talán mindmáig. Befejezésképpen mégessék szó arról az Arany-értelmezésről, amely abefogadástörténet legmaradandóbb fejezetének látszik, és egyes elrajzolásai ellenére talán a legrealistább Arany-tükörnek mondható. Horváth János már említett koncepciójára utalok, amelynek értelmében Arany János irodalomtörténetünk legragyogóbb korszakának, a „nemzeti klasszicizmusnak” (Petőfi Sándor mellett) vezéralakja, s így legalább annyira „a nemzet klasszikusa”, mint a nagy lírikus, illetve a nagy drámaíró, Madách Imre. Igaz, hogy Arany epikusi „üdvözítése” már indulásból támadhatóvá teszi ezt a felfogást, különösen komparatisztikus, azaz világirodalmi szempontból. 29
