Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2017. tavasz (3. évfolyam, 1. szám)
Tartalomjegyzék
„S mi vagyok én, kérded?” Manapság, amikor az irodalmi recepcióban a „népnemzeti hagyománytól” jócskán eltérő irányzatok dúlnak, joggal tehetjük fel a kérdést Arannyal szólva: „S mi vagyok én, kérded?” A Válást^ Petőfinek című versében maga adja meg a választ: „Egy népi sarjadék.” Az egykor meglepetés erejével ható önmeghatározásnak ma nincs sem tétje sem aktualitása. Erre a későbbiekben, a század végéhez közeledve maga a költő is ráérzett; élete teltével többször is megfogalmazta önmagát, az önérzetet öniróniára, nosztalgiára cserélve. Születésének kétszázadik évfordulóján a költő helyett nekünk kell válaszolni: némi hiányérzettel elmondhatjuk, hogy Arany János még éppen benne van korunk irodalmi kánonjában, ha azt nem szabályok rendszerének, hanem irodalmi művek reprezentáns gyűjteményének, esetleg halmazának tekintjük. Ugyanis a Toldinak, a balladáknak, az Ős^ikéknek még illik helyet biztosítani a mindenkori kánonban. Ki tudja, meddig és kik teszik ezt meg időről időre? Kikben fog visszhangra találni a felismerés: „Nem hal meg, ki milliókra költi élte kincsét, ámbár napja múl.” Leginkább az iskolai irodalomtanítás és néhány kitartó életműkutató (Dávidházi Péter, Imre László, SziliJózsef, Korompay H. János, Nyilassy Balázs és újabban Milbacher Róbert) érdeme az Arany-emlékezet ébrentartása. Ok adják meg és jelölik ki az irányt az életmű értelmezésében, akarva-akaradan is részt vesznek a kánonalakításban. Természetesen vannak időszakos fellángolások is; valamelyik kerek évforduló kapcsán ki-kitör egy kisebb vagy nagyobb Arany-láz, kampányszerű rendezvényekben megnyilvánulva, bírálatoktól sem mentesen. Ám Arany költészete annyira felette áll mindennek, hogy nála „a bírálatoknak jóformán csak magyarázó értéke van”. Greguss Ágost ezt az örök érvényű megállapítását 1856-ban írta le a Pesti Naplóban Arany kisebb lírai költeményeinek megjelentetése alkalmából. Valóban, az azóta eltelt százhatvan évben sorra születtek Arany-értelmezések és átértelmezések is „magyarázó értékkel” meg értéktelenséggel vegyesen. Az életmű teljes és átfogó értelmezését már elvégezte a klasszikus irodalomtörténet, kijelölve a költő helyét is a nemzeti kánonban. Ebből él mai irodalomoktatásunk is. Mára lecsillapodott a tizenkilencedik század második felének és a Nyugat első nemzedékének Arany-láza, helyette más lázak jöttek: igazak és hamisak, irodalmiak és politikaiak egyaránt. Az utókor ezekben az egymást felülmúló lázakban égve feledkezett meg Arany költészetéről, eltávolodva tőle, de próbálkozásaiban sohasem felülmúlva. Ám értékeinél fogva az életmű megmarad öröknek és teljesnek, a feltett kérdésre leginkább benne találhatja meg mindenki a válaszát. Az egymást követő mindenkori egyéni olvasatok adhatnak időszerűséget az Arany-szövegeknek: a lírai verseknek, a balladáknak, a Toldinak, a Buda halálának. Megértésünk hozadéka az aktuális felismerés, hogy rólunk szólnak; múltunkról és jelenünkről, külső és belső történéseinkről, nemzeti közösségünkről és magánéletünkről. Ebben rejlik Arany örök időszerűsége, az erő, amellyel meg tud szólítani bennünket, válaszadásra kényszerítve, ránk, olvasóira vonatkoztatva az egykor Petőfinek szóló kérdést: „S mi vagyok én, kérded?”. Egyéniségünk huszonegyedik századi szétszórtságában, zavarodottságában ma sem indíthatna el bennünket aktuálisabb költői kérdés az önvizsgálat hosszú útján. 2 (végh)
