Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2017. tavasz (3. évfolyam, 1. szám)

Szépirodalom

Szilveszter hüledezett. Úgy sejtette, valami emlékezetkihagyásossal akadt dolga, s ez elkeserítette, felbőszítette. Még egyszer szemügyre vette a gyanúsan ismerős-ismeretlen arcot. Megérdemlőn, gondolta, aztán habozás nélkül a leány kopottas kabátja után nyúlt.- Most menj haza! - szólt rá szigorúan. - A teadélutánnak vége! Várnak.

A leány engedelmesen, de ráérősen felcihelődött, kézbe fogta a kabátot. Állt a zongora mellett, ernyedt jobbjából a fakó szőnyegre csüngött a csuklyás nagykabát.- Ki vár? - kérdezte csöndesen.- Te tudod! - vont vállat Szilveszter, s az is felötlött benne, hogy ez a tudatkihagyásos fruska talán a pályaudvarról jött, valahol csak úgy felszállt egy vonatra, és éppen itt kötött ki, pontosan beléje bodott. Mint valami próbabábura, rángatta fel a kabátot a leányra, gyöngéden, félve az ajtó felé fordította. Az nem kérdezett semmit, hagyta magát kitessékelni az előszobaajtón. Szilveszter gyorsan bezárta a lakást, s hátát az ajtónak vetve, távozó léptek zajára várt. Semmi sem hallatszott. Várt. A konyha felől esti jaguárjai készülődtek mindennapos portyájukra, a lépcsőházban semmi nesz. Bevágta maga után a szobaajtót is, végigheveredett az ágyon, ám nyomban felszökött: lapockájába kijózanítóan nyomódott a reggel ottfelejtett bronz gyertyatartó, lecsorduló sztearinja undorral töltötte el. Gondosan a zongora tetejére állította, aztán kényelembe helyezkezdve megitta a maradék teát és a pálinkát. Halkan dúdolva várta az első óriásmacskát, egyik cigarettáról a másikra gyújtott. Már félálomban ringatózott, amikor éles csengőhang riasztotta. Az ajtóban vigyorogva állt egy lakótárs, könyökénél fogta az idegen leányt.- Mit óhajt?! - kérdezett rá ingerülten Szilveszter.- Nocsak, ma aztán fölöttébb barátságos a szomszéd! Ahelyett, hogy dicséretben részesítene, hogy magához irányítom meglehetősen gyámoltalan szeretőjét...- A mimet?! - kérdezte Szilveszter.- Na, ide figyeljen! - kezdte vészjóslóan a lakótárs. - Szóval itt állt a lépcsőfordulóban ez a leányzó, és azt mondta, hogy magára vár. Annyit még megállapítok, hogy nem túl pocsék az ízlése, de most már aztán elegem van a gardedámozásból. Jó étvágyat hozzá!

Azzal betuszkolta az idegent, s Szilveszter kezéből kirántva a kilincset, durván becsapta maga mögött az ajtót.

A leány úgy nézett Szilveszterre, hogy azt egyszerre elfogta a rémület. Ez a leány könyörgőn, kérlelőn, alulról nézett rá, mint akinek nincsen más megoldása, s Szilveszterbe ismét beledöbbent: Ez nem tudja ki, nem tudja, hol van!- Gyere! - szólt rá nyersen. - Legalább ha azt meg tudnád mondani, hol láttuk egymást! De te nem, nem és nem!

Hirtelen ödettel rákérdezett:- Ide figyelj, legalább azt mondd meg, hogy hívnak!

A kérdés szándékosan úgy hangzott, mintha gyereket vagy félkegyelműt faggatna, pedig a leány már nem volt gyermek, még kevésbé tűnt félkegyelműnek.- Ahogy akarod - mondta, s megint segélykérőén nézett fel rá.- Hát ez a legjobb! - füttyentett Szilveszter. - Te is olyan titokzatos kezdesz lenni, mint a lila jaguárjaim.- Nem látom a lila jaguárokat - mondta jellegzetes mozdulatával a homlokához nyúlva a leány. - Nem látok semmiféle jaguárt. Csak hideg van. Kint van hideg, és bennem, ha azolora a jaguárokra gondolok...