Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2017. tavasz (3. évfolyam, 1. szám)

Szépirodalom

egy jelentős bizalmat, vagy, hogy is volt? nem, azt vissza már nem lehet csinálni többé.

gyereknap ötödik évre

összefutottunk apámmal, vesszőkosárral kezében, ment az öreg, vagyis jött, serényen, meghívtam egy fagyira, (csak nagyon ritkán sörözünk és azt is városesti összeilléseken, együtt, vállalt fiaival).

nem kérdeztem mit kér, csoki-vaníliát kapott, a gyereké a másik tölcsér, vagyis az első. sétáltunk a belvárosi gazban, majd megálltunk a színpad előtt, tátikázott egy sztár, a siker, elérzékenyült felnőtt tekintete: homályosít. apák vasárnapi látómezeje.

az enyémek nyalták a fagyit, nevettek, ingyen tudtuk, hogy savanykás ez az egész felhajtás, de élveztük a műsort, mert tényleg jó volt, jó lett- nekünk, illett a térdig gyomos kisvárosi délutánba, a művészet, akár az átázott ostya, szakrális stigma, pecsét a gyerek pólóján, apám szandálján, szóval, műalkotássá lényegült a töredékes, tölcsér ittas családom, közben beugrott még, hogy lufit ígértem, meg a törökméz (csak magamnak mondtam), hogy majd el ne felejtsük, mindhármunk életének valódi gyereknapjait igazán jól megélni.

akár egy feketerigó

egy ornitológus feleségébe zúgott bele a helyi sátán, balkezében sörösdobozzal kiállt a reggeli rigózajba, angyalszárnyakat húgyozott homokba és arra gondolt, megrázza a világot néhány fölhabzó borzongással.

nagy úr a hiány, naponta kétszer vacsorázik, csirkemellet ránt és orosz légpuskát, verebek ellen, hivatkozik, hogy az audiját!- vele senki sem szarakodhat. szőröznek a hentesnél vele, ha a halállal kérkedik. haza úton meghágja az összes fecskefészket, majd fütyörészm kezd, akár egy elárvult feketerigó.