Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. nyár (2. évfolyam, 2. szám)
Társművészetek
megnyilvánul, ráadásul egyfajta közvetítő személyiség az anyaországi és a romániai magyar zenei élet, illetve zenekultúra között. Külön kell szólni a posztmodern esztétika egyik legfontosabb zeneszerző-képviselőjéről, Vajda Jánosról (1949-). Vajda elsősorban vokális szerző: oratorikus alkotásai, kórusművei és dalai mellett eddig négy operáját mutatták be. Közülük a legnagyobb nemzetközi sikert a Thomas Mann elbeszéléséből írt Márió és a varázsló aratta. (Ez is jelzi, hogy a sikeres témválasztás eleve világirodalmi jellegű.) Az egyfelvonásos opera zenéje példaszerűen mutatja azt az átmenetet, amely Vajda fiatalkori, avantgárd zenei nyelvéből a különféle stílusokat, zenei nyelveket szabadon felhasználó stilisztikai sokféleség felé vezet. Következő operájának librettója ismét világirodalmi témaválasztású. A Büchner nyomán komponált Leonce és Unában Vajda már valósággal lubickol a zenetörténeti múltból vett idézetekben, stílusparódiákban, utalásokban. Az átvett anyagok azonban soha nem kész panelként (valamiféle hangkulisszaként) jelennek meg: amellett, hogy jelentősen kitágítják a mű asszociációs körét, az új szövegkörnyezetbe kerülve ők maguk is átalakulnak, mi több, új jelentéseket vesznek fel. Vajda csak ezután a két jelentős nemzetközi sikert hozó témaválasztás után mert végre magyar irodalmi librettó-témához nyúlni. A humor, az irónia, sőt a szatíra iránti fogékonysága még inkább felszínre kerülhetett a 2007-ben bemutatott Karnyónéban. Műve azonban amellett, hogy sikeresen átmenti Csokonai Vitéz Mihály bohózatának ellenállhatadan báját, jóval több szellemes jelenetek puszta egymásutánjánál: a komikum és a tragikum magasrendű, jellegzetesen posztmodern egysége valósul meg benne. A befogadást valamilyen mértékben mégiscsak befolyásoló zenekritika meglehetősen sanyarú helyzetben van. Fodor Géza (1943-2008), a Mozart opera világképe című, több nyelvre lefordított monográfia szerzője, a jelentős zeneesztéta és zenekritikus halála óta mérvadó pozíciója betöltetlen maradt. A középnemzedékhez tartozó Fáy Miklós (1964) rendszeresen közöl mérvadó kritikákat és publicisztikákat, ám a kritikusi derékhad szinte teljesen hiányzik. A pályakezdő fiatalok inkább szükségből, mint meggyőződésből írnak alkalmi elemzéseket. Mi történik a nagy hangversenytermek és az operaszínpadok tegnapi és mai csillagainak világában? Sir Schiff András (1953.), a világszerte elismert zongoravirtuóz ma brit zászlók alatt hajózik, és japán feleségével, Yuuko Shiokawa hegedűművésszel nyáron Londonban, télen pedig Firenzében él. Schiff közismert módon súlyos konfliktusba keveredett a konzervatív Orbán-kormány kultúrpolitikájával, és egyik legkitartóbb bírálója a mai magyarországi viszonyoknak. Miklósa Erika (1970.), a neves koloratúrszoprán egész magánéletét alárendelte a karrierépítésnek. Miklósa sorsával azt példázza, milyen nehézségekbe ütközik napjainkban az az igényes zenei előadóművész, aki elszántan védelmezi a magyar zenei értékeket, és szinte erején túl mindent megtesz zenei kincseink európai népszerűsítéséért. A kortárs magyar zene mindezek mellett vagy mindezek ellenére kulturális nagyhatalomnak számít a mai Európában. Jövője azonban, mint minden mai kulturális ágazatnak, távolról sem biztosított. Elsősorban azért, mert mint azt jeleztük, hiányoznak azok a pozitív társadalmi feltételek, amelyek egy újabb sikertörténetet (minden kétséget kizáróan és 93
