Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. nyár (2. évfolyam, 2. szám)

Társművészetek

ség népesebb rétegeinek elvárásaiban keresendők. Látok ilyen falat, vagy plafont, de odáig azért még bőven van mit fejlődnünk, és ha elértük, majd kiderül, mennyire masszív, menynyire áttörheteden. Én úgy látom, hogy nekünk első lépésben a határ közelségét kell kihasználnunk, ezzel párhuzamosan, lassan keresgélve a román szakma felé nyitás lehetőségét. A román szakmai közegben egyébként sokkal nehezebb dolgunk is van, mint a magyarországi tekintetében, ugyanis ez a pálya telítetteb, foglaltabb. Bukarest felől nézve kizárólag Kolozsvár és Sepsiszentgyörgy látható, aminek nyilván köze van ahhoz is, hogy ezeket a színházakat a román színházi világban is jó nevű, sokat foglalkoztatott és megbecsült rendezők vezetik, ráadásul Kolozsvár centrumnak számít, az ország második-harmadik legnagyobb városa, Sepsiszentgyörgy pedig a Bukaresthez legközelebb eső magyar színház (mi pedig a legtávolabbi vagyunk). Újabban úgy tűnik, Marosvásárhely is kezd bekerülni a román szakma látóterébe (ez a látótér tehát tágul azért, és tágítható is).

Nekünk azonban első körben mindenképp az adottságainkból kell előnyt kovácsolnunk, jelesül abból, hogy karnyújtásnyira vagyunk Magyarországtól, néhány órányira a fővárostól is. Az idei évadban négyszer játszottunk Budapesten, négyszer Debrecenben, de voltunk Pécsen is. Ezekre az előadásokra rendszeresen meghívjuk a kritika képviselőit is, természetesen. Azt gondolom, hogy ebben az irányban bőven tudunk még fejlődni, és hosszabb távon elérhetjük azt a célt, hogy Magyarországon, azután pedig Romániában is jegyzett színházi műhellyé váljunk.

Beszélhetünk-e a társulat európai ismertségéről, megítéléséről, vagy legalábbis ennek reményéről?

Egyelőre ilyesmiről egyáltalán nem beszélhetünk, sajnos. A nagy, nyugati (vagy épp keleti) színházi kultúrák felől nézve a romániai magyar színjátszás még nem igazán látható, Kolozsvárt leszámítva, amely az Európai Színházi Unió tagjaként más pályán játszik, mint bármelyikünk. Szentgyörgyről még talán hallottak itt-ott, de igazából azt hiszik, hogy Bocsárdi a város neve. Más erdélyi színházak nemzetközi ismertségéről biztosan nem beszélhetünk, és ennyire én nem is mernék előreszaladni. Ha ehhez volna is pénz, paripa és fegyver, legalábbis évtizedes léptékű projektről beszélhetünk. Egy szűkebb értelemben vett, elsősorban Magyarországra és Romániára, de másodsorban is legfennebb Közép-Ke - let-Európára vonatkozó láthatóság már reálisabb célkitűzés lehet. Mindenekelőtt azonban önmagunkhoz képest kell fejlődnünk, előrelépnünk.

Az anyagiak mellett milyen behatároló tényezőkről beszélhetünk, és mennyiben leküzdhetőek ezek?

Sokszor szóba hoztam már a színház hatvanas évekből örökölt szervezeti felépítését, mint alapvetően rossz irányba ható tényezőt. Ebből létezik kiút, mégpedig a magyar társulat önálló intézményesítése, a két tagozat önállósítása. Ez több problémát is egycsapásra kiküszöbölne: csökkenne a társulatnak az aktuálpolitika változásainak való kitettsége, nőne az intézmény stabilitása, lehetővé válna egy kiszámítható és hosszú távra is tervező építkezés elkezdése, nem utolsósorban nőne a társulat láthatósága is azáltal, hogy külön intézményként, saját név alatt és saját brenddel indulhatna. A periférián működő színházak láthatósága, ismertsége eleve nem túl magas, de az azokon belül működő egyes tagozatok esélye, hogy felhívják magukra a figyelmet, még ennél is csekélyebb. Ráadásul itt ez a végtelenül semmitmondó név is: „Északi Színház”. Megszoktuk, elfogadtuk, de valójában mit is jelent? Hogy északon van, persze, de ezen túlmenően teljesen semmitmondó. A román köztudatban az Északi Színház egy román színházként van elkönyvelve, ha egyáltalán tud-89